Karinthy Frigyes összetéveszthetetlen hangja – szerintem a magyar irodalmi humor egyik legkiemelkedőbb csúcsa. „Arról van szó, hogy az ember, nemdebár, átmegy a kocsiúton és jobbra-balra ugrál, mint az ijedt bolha, hogy el ne gázolják. Félreugrik a motorbicikli útjából, bele a társzekér ölelő karjaiba, súrolja az autóbuszt, szemérmesen felajánlja vértanúéletét egy mentőkocsi kerekeinek, belátván, hogy a mentőkocsi nem vigyázhat, őt gázolás miatt hívták, nem vigyázni a járókelők épségére. S közben megadással tűri, hogy sofőr és kocsis és villamosvezető, ha testi épségét el is vitatja tőlük, legalább a becsületében gázoljanak, elnevezvén őt és kedves családját (ugyan honnan ismerik ilyen jól?) mindennek, ami nem szép, »hogy nem tud vigyázni«. Igaz is, még fel találja bökni marha nagy fejével az ő filigrán, mimózalelkű kis bútorszállító-lokomotívját.” Ismerős ez a hang, ugye? És ez is (a hidegről szólván): „Gombolkozom, tehát fagyok. Fagyok, tehát gombolkozom.”
Két élményem van folyton, amikor Karinthyt olvasok: az egyik a permanens csodálkozás afölött, hogy mennyire okos, mély gondolkodású és világos látású szerző volt, hogy milyen professzionális magabiztossággal tud néhány mondatba elképesztő mennyiségű információt kódolni (úgy, hogy közben megtévesztően könnyed és elegánsan humoros), a másik meg a középiskolában belém vert kép elleni szintén konstans lázadozás – azt tanultuk ugyanis, hogy „kritikusai szemére vetették”, hogy elaprózta és eltékozolta magát és tehetségét, (mivel) nem írta meg a „nagyregényét”. Hát tiszteltetem én ezeket a kritikusokat. Egyfelől: mi közük hozzá? Másfelől: mi van, ha nem tudott, akart nagyregényt írni? Mi van akkor, ha nem az volt az ő útja, hanem a zseniális apró villanások, amelyekkel viszont tele van az életmű? Mi van akkor, ha nem lehetett másként, csak így? Meg amúgy is: mi ez a nagyregénymánia a magyar irodalomban?
Az utószót jegyző Urbán László is eltűnődik ezen: „Igaz, hogy megírta az Utazás a koponyám körül különös történetét, Capillária és Faremido utópiáját, de igazán a rövid terjedelmű műveket kedvelte. Nem csak a gyors pénzszerzés, az önfenntartás elemi szükséglete miatt. Ezekben a karcolatokban, jegyzetekben, glosszákban, elbeszélésekben ragadhatta meg leghatározottabban a valóság színét és fonákját. Mert mindig ez foglalkoztatta. A realitás és képzelet határterületei, ahol minden egyszerre igaz, és a valóság a fikció.”
