Az első magyar táncdalsztár száműzetése

Nem mondhatni, hogy a Kádár-rendszer túlságosan megbecsülte volna kiemelkedő tehetségeit, ha nem álltak be a sorba és nem támogatták valamilyen módon a pártállamot. Ez fokozottan igaz volt a könnyűzenei élet területére is. Számos népszerű muzsikus, énekes konfrontálódott a hatalommal, aminek mindig a gyengébb fél, esetünkben a zenészek voltak a kárvallottjai.

Budapest, 1962. június 3. a Színész-Újságíró (SZÚR) Rangadó előtt az FTC Üllői úti sporttelepén. A Fotó: MTI/Pálfai Gábor

Az ellenőrzés még a legmagasabb szinten is megvalósult Németh Lehel esetében. Sárosi Katalinnal és a Magyar Rádió tizennyolc tagú tánczenekarával ugyanis 1960. júliusban a franciaországi Antibes-ban rendezendő, Európa legrégibb dzsesszfesztiváljára való kiutazását nem kisebb rangú pártvezetők, mint az MSZMP KB első titkárából, azaz Kádár Jánosból, valamint a további KB-titkárokból álló titkárság tárgyalta. A rendezvény népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy az idők során Ray Charles és Ella Fitzgerald is a fellépői között volt. A rádió zenei főosztályának megbízott vezetője, Faludi Rezső által vezetett huszonegy tagú delegációnak végül megadták az engedélyt a fesztiválon való részvételre. A KB-titkárság döntését megkönnyíthette az a tény, hogy a rendezvényen szerepeltek szovjet, lengyel, NDK-s és csehszlovákiai zenekarok, valamint az is, hogy a Nemzetközi Koncert Igazgatóság – feladatköréből adódóan – vállalta az utazás és az ezzel járó bürokratikus ügyintézés lebonyolítását. A kiutazáshoz azonban nem kaptak anyagi támogatást az államtól annak ellenére, hogy hazánkat képviselték.

Tánczenei túlsúly

Ugyanígy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalaton (MHV) keresztül is megvalósult Németh Lehel és énekestársai ellenőrzése. Egy 1962-es művelődésügyi minisztériumi revízió az MHV szemére hányta, hogy „a lemezek műfaji megoszlása azt mutatja, hogy a gyártás a kultúrpolitikai feladatok sérelmére teljesen a szórakoztató lemezek felé tolódott el.” Ennek jegyében a leginkább foglalkoztatott tánczene-előadókról kimondta a verdiktet: nem kell annyi felvételt készíteni Németh Lehellel, Záray Mártával és Vámosi Jánossal, mert nincs rájuk kereslet, ráadásul a stúdióidőből túl sokat használnak a komolyzenészekkel összevetve, mert nem kellőképpen fegyelmezettek, és sokszor hónapokkal a határidő leteltével vették fel velük a számaikat. Természetesen ebből egy szó sem volt igaz.

Budapest, 1962. június 3. a Színész-Újságíró Rangadó (SZÚR) előtt az FTC Üllői úti sporttelepén
Fotó: MTI/Pálfai Gábor

Szupersztár letiltva

Németh Lehel aztán szupersztársága ellenére azzal húzta ki a gyufát, hogy olyan magánakciókba kezdett, ami fölött a pártállam nem hunyt szemet. Egyszer például azért tiltotta el fél évre az Országos Rendező Iroda (ORI) a színpadtól, mert a saját mikrofonjáért merészelt fellépésenként 150 forint kölcsönzési díjat felszámolni az ORI-nak. (Ez ennek ellenére bevett szokás maradt a későbbiekben is, mások mellett Dobos Attila 1987-ben minden különösebb büntetés nélkül tehette meg ugyanezt, amikor nagyjából a gázsijának megfelelő összeget kérte pluszköltségként az ORI-tól mikrofonjának rendelkezésre bocsátásáért.) Németh Lehel egy másik alkalommal, 1962-ben egy hónapos letiltást kapott, mert egyazon nap három ORI-rendezvényen kellett fellépnie, és – igencsak el nem ítélhető módon – a koncertszervezőknek előre bejelentve autóval utazott, s annak költségeit számolta el a cégnél, nem a másodosztályú vonatjegyet. Abban az időben általában a vonatjegyek árával kellett elszámolni az útiköltséget, még akkor is, ha autóval utaztak a művészek. Az is előfordult, hogy Nagykanizsán néhány nap eltéréssel lépett fel ORI- és magánszervezésben egyaránt, az ORI-rendezvényre azonban sokkal magasabb volt a belépti díj, így az érdektelenségbe fulladt, mivel a közönség tudta, hogy néhány nappal később ugyanazt a produkciót olcsóbban is élvezhetik. Ezt rosszallta az ORI, ráadásul utóbbi alkalommal telt ház előtt sokkal több számot énekeltek, valószínűleg azért, mert érdekeltebbek voltak a műsor színvonalát illetően. Ezúttal azonban a nemtetszésük kifejezésén túl nem történt különösebb retorzió, mert a magánszervezésnek volt tanácsi engedélye.

Emigráció és újabb siker

Úgy látszik, érezte a hatalom, hogy szorosabb gyeplővel kell fogni a táncdalénekeseket, mert a Művelődésügyi Minisztériumban 1957. október 8-án Köpeczi Béláné (a későbbi művelődési miniszter és történészprofesszor felesége) egy Aczél György számára írt összefoglalóban javasolta, hogy a potenciális disszidens zenészek névsorát állítsák össze. A tervek szerint erre a listára fel lehetett kerülni a későbbiek­ben is, és Köpecziné nyomatékosan kérte, hogy el is lehessen róla távolítani bárkit, utóbbi azonban elég nehezen elképzelhető. Úgy látszik azonban, hogy ez az elképzelés nem került át a gyakorlatba, vagy Németh Lehelről nem feltételezték, hogy megtehet ilyet, de a folyamatos packázások miatt megkeseredett énekes először felcsapott cirkuszi artistának, majd feleségével együtt egy ausztriai fellépésükről nem jöttek vissza. Meg sem álltak Kanadáig, ahol 1970-ben állampolgárságot kaptak. Németh Lehel dalait törölték a rádiófelvételek közül, és a legnagyobb slágereit másokkal énekeltették fel a rádió­ban, hogy a közönség érdekei ne sérüljenek, így ­például a Kicsit szomorkás a hangulatom Vámosi Jánossal futott tovább. Még a róla készült fotókat és írásos dokumentumokat is igyekeztek eltüntetni a nyilvánosság elől. A mindig talpraesett Németh Lehel idegenben is feltalálta magát, habszivacsgyártó gépet készített, amiből jobban élt, mint ha a Kádár-rendszer itthon mindvégig a tenyerén hordozta volna.

Harminc éve annak, hogy 1990-ben végleg hazajött, adott két nagy sikerű, „csilláron lógós” koncertet az Erkel Színházban, de aztán önmérsékletet tanúsítva visszavonult az énekesi pályától. Maga választotta szűkebb hazájában, Lakitelken folytatta a habszivacsgyártást. Fájóan korán, tizenöt éve, 2005-ben távozott közülünk.