– Hogy lehet összetartozásról, közösségről beszélni a szakmában manapság, amikor a színházi világ ennyire széthúz?
– Nagyon optimista ember vagyok, ezért erre a helyzetre is úgy tekintek, hogy nincs mese, muszáj lesz az egyetem kérdésében is konszenzusra jutni. Bízom benne, hogy elkezdődik egy beszélgetés, mert jelenleg a szakmánkból mindenki állóharcot folytat, és ez senkinek sem jó. Úgy gondolom, meg kell újulnia az egyetemnek, de azt, ahogy az elmérgesedett helyzetben azokat a tanárokat is negligálják, akik engem is tanítottak, és véleményem szerint ennek a szakmának a legjobbjai, számomra érthetetlen. Az ő felmondásuk valamire válasz. Bántó dolog, amit hallok róluk: akár Székely Gáborról, akár Ascher Tamásról vagy Zsámbéki Gáborról van szó, akik mind sokat tettek le az asztalra, megkerülhetetlen szakemberek.
– Vidnyánszky Attila úgy nyilatkozott, hogy szükség van rájuk az egyetemen.
– Azonban ha nem kapnak semmiféle beleszólást, akkor ez nagyon nehéz helyzetet idéz elő nekik. Ezért kellene kompromisszumra jutni az egyetem kérdésében.

Fotó: Havran Zoltán
– Korábban úgy fogalmazott, hogy azt az összetartást, amelyet a Rock Színházban élt meg, soha többet nem tapasztalta.
– Sikert sikerre halmozó színház volt, de igazából valamiféle megtűrt történet is a szakmában: állandó játszóhely nélkül, a levegőben lógott. Ettől viszont a társulat úgy tudott működni, hogy szó szerint mindenki fogta egymás kezét. Szó sem volt arról, hogy bárki fúrta volna a másikat, egy célért, barátként dolgoztunk együtt, nagyon erős közösségben. Gyakorlatilag 1987-től 1995-ig a pályám első időszakát jelentette. Most megéreztem ezt a hangulatot, amikor a Kaszás-díj kapcsán kaptam egy olyan elismerést, amelyben a díszítők, a zenekari táncosok, a színészek mind egy emberként, nagyon szépen beszéltek rólam. Azt mondtam otthon: mindegy, ki kapja meg a díjat, mert olyan visszajelzést kaptam, amely mindennél többet ér.
– Kaszás Attilára hogyan emlékezik?
– Mély barátság nem volt közöttünk, bár találkoztunk és dolgoztunk is együtt. Én csak azt láttam, hogy a tehetségét senki nem vonja kétségbe, egyértelmű, hogy kivételes művész volt. Nagyon jó volt a közelében lenni, segítőkész, pozitív és emberi volt, ami messzire áradt belőle. Fantasztikus ember volt. Eleddig nem voltam elhalmozva díjakkal, tettem a dolgom, a közönség értékelte a munkámat, meg is békéltem ezzel a helyzettel. De azt hiszem, hogy most a Kaszás Attila nevét viselő díjjal a legfontosabb elismerést kaptam meg. Visszamenőleg is igazolja, ahogy gondolkodom az emberségről, annak értéke van, talán nem csinálom rosszul. Sokat köszönhetek a páromnak, Angyal Anitának, aki végig biztatott és jobban hitt bennem, mint én magam.