Felülről kapott talentum, amivel foglalkozni kell

– Most, hogy a spiritualizmus felé fordulok, azt gondolom, hogy felülről kapott talentum, hogy a színészettel foglalkozzam, de nem is érdekelt soha más hivatás. Inkább az a kérdés, hogy megtettem-e minden tőlem telhetőt – fogalmazott lapunknak Földes Tamás, aki úgy véli, múlt pénteken a Kaszás Attila-díjjal a legfontosabb szakmai díjat kapta meg. A járványra tekintettel az elismerést – közönség nélkül – Pokorni Zoltán és Oberfrank Pál adta át neki az országos színházi évadnyitón.

A színművész szerint a zenés színháznak kézzel fogható hatásai vannak, mindenképpen megérinti az embert Fotó: Havran Zoltán

– Hogy lehet összetartozásról, közösségről beszélni a szakmában manapság, amikor a színházi világ ennyire széthúz?

– Nagyon optimista ember vagyok, ezért erre a helyzetre is úgy tekintek, hogy nincs mese, muszáj lesz az egyetem kérdésében is konszenzusra jutni. Bízom benne, hogy elkezdődik egy beszélgetés, mert jelenleg a szakmánkból mindenki állóharcot folytat, és ez senkinek sem jó. Úgy gondolom, meg kell újulnia az egyetemnek, de azt, ahogy az elmérgesedett helyzetben azokat a tanárokat is negligálják, akik engem is tanítottak, és véleményem szerint ennek a szakmának a legjobbjai, számomra érthetetlen. Az ő felmondásuk valamire válasz. Bántó dolog, amit hallok róluk: akár Székely Gáborról, akár Ascher Tamásról vagy Zsámbéki Gáborról van szó, akik mind sokat tettek le az asztalra, megkerülhetetlen szakemberek.

– Vidnyánszky Attila úgy nyilatkozott, hogy szükség van rájuk az egyetemen.

– Azonban ha nem kapnak semmiféle beleszólást, akkor ez nagyon nehéz helyzetet idéz elő nekik. Ezért kellene kompromisszumra jutni az egyetem kérdésében.

A Kaszás Attila-díjas színművész szerint a zenés színháznak kézzel fogható hatásai vannak, mindenképpen megérinti az embert
Fotó: Havran Zoltán

– Korábban úgy fogalmazott, hogy azt az összetartást, amelyet a Rock Színházban élt meg, soha többet nem tapasztalta.

– Sikert sikerre halmozó színház volt, de igazából valamiféle megtűrt történet is a szakmában: állandó játszóhely nélkül, a levegőben lógott. Ettől viszont a társulat úgy tudott működni, hogy szó szerint mindenki fogta egymás kezét. Szó sem volt arról, hogy bárki fúrta volna a másikat, egy célért, barátként dolgoztunk együtt, nagyon erős közösségben. Gyakorlatilag 1987-től 1995-ig a pályám első időszakát jelentette. Most megéreztem ezt a hangulatot, amikor a Kaszás-díj kapcsán kaptam egy olyan elismerést, amelyben a díszítők, a zenekari táncosok, a színészek mind egy emberként, nagyon szépen beszéltek rólam. Azt mondtam otthon: mindegy, ki kapja meg a díjat, mert olyan visszajelzést kaptam, amely mindennél többet ér.

– Kaszás Attilára hogyan emlékezik?

– Mély barátság nem volt közöttünk, bár találkoztunk és dolgoztunk is együtt. Én csak azt láttam, hogy a tehetségét senki nem vonja kétségbe, egyértelmű, hogy kivételes művész volt. Nagyon jó volt a közelében lenni, segítőkész, pozitív és emberi volt, ami messzire áradt belőle. Fantasztikus ember volt. Eleddig nem voltam elhalmozva díjakkal, tettem a dolgom, a közönség értékelte a munkámat, meg is békéltem ezzel a helyzettel. De azt hiszem, hogy most a Kaszás Attila nevét viselő díjjal a legfontosabb elismerést kaptam meg. Visszamenőleg is igazolja, ahogy gondolkodom az emberségről, annak értéke van, talán nem csinálom rosszul. Sokat köszönhetek a páromnak, Angyal Anitának, aki végig biztatott és jobban hitt bennem, mint én magam.

– Hogyan látja, a zenés színház szakmai megítélése még mindig méltatlanul háttérben van itthon?

– Populáris, de a szakma a mai napig nem tartja nagy becsben ezt a műfajt. Ennek megvannak a maga okai, hiszen lehet így is és úgy is művelni. A műfaj azonban nagyon is fontos, hiszen kézzelfogható hatásai vannak a zene által, mindenképpen megérinti az embert. Ha jól csináljuk, akkor igenis lehet olyan értékű, mint a prózai színház. El kell jutni a közönséghez, és talán a szakma is eljut oda, hogy mekkora szerepe van ebben a zenés színháznak. Amikor eldöntöttem, hogy ezt az utat választom, olvasgattam Latinovits Zoltán írását, amely arról szólt, hogy eleinte ő is leértékelte a műfajt, majd egy napon bekerült az Operett Színházba A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című operettbe, és rájött, hogy kőkemény mezsgyére jutott. Ha jól csináljuk, meg tudjuk adni a maga rangját.

– Mennyire rázták meg az Operettet a zaklatási ügyek? Hogyan éli meg ezeket?

– Én az a típus vagyok, akihez a pletykák nem vagy csak utoljára jutnak el: nem vagyok rájuk vevő. Magáról a zaklatásról persze kategorikusan vallom, hogy megengedhetetlen. Kiss-B. Atillát nagyon rendes embernek ismertem meg, és hiszem, hogy ezt úgy kezeli, ahogyan a legjobban lehet.

– Több darabra készül, miközben fejünk felett lebeg a járvány.

– Nyáron két előadásban szerepeltem: a Csongor és Tündében Kápolnásnyéken, valamint a Sándor Mátyásban Balatonbogláron, és mindkét helyen tele volt a nézőtér. Nagyon ki van éhezve a közönség a színházra, de nem tudom, hogy ősszel mennyire uralja el a félelem az embereket. Valamiképp el kell jutnunk a közönséghez, mert szükség van azokra a lelki támaszokra, amelyeket a színház tud adni. A La Mancha lovagját nagyon vártam, a darab szívszerelmem, és úgy látom, hogy igazán gyönyörű dolog születhet belőle. A Nine musicalt ugyancsak, a koncepciót Balázs Zoltán adta elő nekünk, és olyan magával ragadó volt, hogy igazi jó munkának ígérkezik ez a darab.

– Nem akart más, csak színész lenni. Soha nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta?

– Mindenkinek vannak mélypontjai, de nem lennék képes másra. Engem gyerekkoromtól semmi egyéb hivatás nem izgatott. Most, hogy a spiritualizmus felé fordulok, azt gondolom, hogy felülről kapott talentum, hogy ezzel foglalkozzam. Inkább az a kérdés, hogy megtettem-e minden tőlem telhetőt.