A közös zenében a hang a nő és a csend a férfi

Mindenki csak az önző vágyai után rohangál, mert relativizálták az erkölcsi alaptörvényeket.

Mature couple piggybacking on beach Fotó: 123RF

A tárcaíró a minap látott egy igencsak nyugtalanító filmet arról, hogy nincsen már ebben a magából kikelt világban szerelem. Mert mindenki csak az önző vágyai után rohangál, mert relativizálták az erkölcsi alaptörvényeket, mert senki sem tudja, hogy mitévő legyen. A filmben volt egy ördögi férfi, aki úgy határozta meg a szerelmet, hogy a szerelem az, ha valaki valami olyat ad a másiknak, ami neki nincsen. Ez mélységesen felháborította a tárcaírót. Mert ez nem igaz. Egy szerelemben olyat ad az ember a másiknak, ami neki van. Ami ő maga. Egy szerelemben éppen hogy létező dolgokat ad az ember. Leginkább figyelmet. Egy szerelemben figyel az ember a másikra. Nem a saját önző vágyait vetíti rá a másikra, hanem gondoskodást, biztonságot ad, meghallgatja a másikat, még ha az sokszor fárasztó is, és minden nyűg és baj megoldódik ezáltal.

A tárcaíró azon is elgondolkodott a film kapcsán, hogy korunk teljesen félreértelmezi a szerelmet, annak funkcióját. Először is azzal, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít neki. Sorozatok, filmek túlnyomó többsége szól arról, hogy szerelem nélkül már nem is érdemes élni. Csakhogy az esetek döntő többségé­ben a fiatalkori szerelemről van szó ilyenkor. A gyomorgörcsös, nem lehet másra gondolni állapotról. Ami viszont igencsak mulandó. És ha ez elmúlik, akkor a mai posztmodern utáni kultúrában gyorsan újat kell keresni. Pedig az igazi szerelem nem ez. Szinte köze sincsen ehhez az állapothoz. Kiindulópontnak persze tekinthető, de az igazi szerelem az, ha a gyomorgörcsös állapot át tud alakulni közös zenévé. A gyermekekről való gondoskodássá. Egymásra való okos figyeléssé. Közös útkereséssé. Félszavakból való megértéssé.

Az igazi szerelem az, ha a gyomorgörcsös állapot át tud alakulni gondoskodássá
Fotó: 123RF

Hamvas Béla írja egy helyütt, hogy „a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.” Ez azért is érdekes, mármint az, hogy a szerelem eggyé tesz, mert más helyütt meg azt írja Hamvas, hogy „a nő érzés-lény, mert nem gondolkozik, nem lát be, csak szeret, gyűlöl, rokonszenvet vagy ellenszenvet érez, elsírja magát, fölnevet, bánkódik – hullámzik, változik, lebeg, mint a meleg, langyos, hűvös, mint a hang, mint az érzés, mint a muzsika”. A férfi ezzel a muzsikával egyesül, vagy amikor nehéz, akkor ezt a muzsikát nem hallja. Nem hallja isteni zenének. A nő pedig azt kapja, hogy a férfi elfogadja ezt a hullámzást, amely igencsak távol áll tőle. Magáévá teszi. A folytonos változást kapja a férfi, míg a nő a biztonságos nyugalmat. A férfi feladata, akárcsak egy idős tölgyfa, hogy gyökeret eresszen az anyaföldbe. Erről, a szerelem valódi mélységéről nagyon kevés sorozat és mozifilm szól. Jelentős részük nem jut a gyomorgörcsös állapot ábrázolásánál tovább. Vagy másként: az első csókok izgalmát mutatják be, és nem jutnak el a közös zene megszületéséig, amelyben a hang a nő és a csend a férfi.