Fotó: MTI/Kulcsár József
Az ekkor már Neoton névre hallgató együttes azonban ettől nem szomorodott el, hanem teljes elánnal vetette bele magát a korabeli könnyűzenei életbe. Volt egy barátjuk, aki a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára járt, és nagyon jó érzékkel tudott összeállítani erősítőket, sőt még egy keverőpultot is, ami nagyon sokat jelentett az induláskor. A szerencse azonban nemcsak ebben merült ki, mert ennek a srácnak a rokonai Nyugat-Németországból műsoros kazettákon elküldték az akkor aktuális slágereket is, amit a Neoton így sokkal könnyebben tudott megtanulni, mint kortársai, akiknek a Radio Luxembourg hatóságilag zavart adásaiból kellett levadászni azokat. Persze azért nekik is kellett halászniuk a zavarosban, de éppen emiatt messze nem annyit, leginkább azért kapcsolták be ezt az adót, hogy a slágerlistát kövessék. Az első években még csak évi 25-30 koncertjük volt, amelynek nyolcvan százalékában külföldi slágereket adtak elő, és csak húsz százalékban magyart. Egy alkalommal, amikor a Beatlestől a Help-et játszották a Közgáz Klubban, a táncoló fiatalok közül valaki felszólt nekik, hogy ezt nem kellene erőltetniük. Viszont az a szívet melengető, megható történet is előfordult velük, hogy egy siketnéma ifjú pár lakodalmában játszottak, akik csodák csodájára a nagydob lüktetését megérezték, és arra táncoltak ütemesen.
A Közgáz Klubtól a Ki mit tud?-ig
1967–1968-ra a zenekar már olyannyira kinőtte magát, hogy visszamerészkedtek első „kudarcuk” helyszínére, az alma materükbe, és rendszeresen ott játszottak először az úgynevezett kis klubban, majd később az aulában is, a táncos rendezvényeken négy órákat, ami négyszer negyvenöt percet jelentett, negyedórás szünetekkel. A kis klubos rendezvények általában este hattól tízig, míg az aulások tovább tartottak. Még az is előfordult párszor, hogy a későig tartó koncertezésekben úgy elfáradtak, hogy amikor Tóth István dobossal Pásztor László a HÉV-vel hazaindult, a szerelvényen elaludtak, és Mátyásföld helyett a cinkotai remízben ébredtek. Abban az időben már volt évi 150-200 bulijuk, szombat-vasárnap általában kettő-kettő. A fellépéseken egy-két külföldi szám is belefért a repertoárba, ezeket egy az egyben próbálták eljátszani. Nagyon sok „lennalvós” koncertjük volt a Nyírségben és Békés megyében, a veszprémi születésű Galácz Lajos pedig sok bulit hozott a Dunántúlról. Mindezeket maguknak szervezték, mert az ORI-nak üzleti szempontból még nem érte meg, hogy velük mint fő műsort adó produkcióval foglalkozzon. Azért néhány részeredményt már náluk is elértek, divatbemutatókon játszottak, kísértek egy-két táncdalénekest, és egyszer még az Omega elé is befértek az ORI-turnéba előzenekarként. Viszont a magánszervezésű koncerteken sem kaphattak több gázsit, mint amennyit az ORI előírt számukra akkor, amikor letették az ORI-vizsgát, valamint az útiköltséget térítették meg nekik. Ezek a koncertek leginkább akkor szaporodtak meg, amikor 1968-ban másodikok lettek a Ki mit tud?-on a Nekem eddig Bach volt minden című számukkal, illetve amikor – szintén ebben az évben – felvették a kezdeti korszak legnagyobb Neoton-slágerét, a Kell hogy várj!-ot. Ekkor végérvényesen maguk mögött hagyták az amatőr korszakukat, hogy belevessék magukat a szocialista sztárcsinálás gépezetébe.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!