Bolond város – Ötvenéves a Neoton első nagylemeze

A Neoton, még mielőtt „eldiszkósodott” volna, és hozzá nem biggyesztették a Família kifejezést, játszott kimondottan progresszív rockzenét is, ugyanakkor könnyen megjegyezhető dallamokkal, vidám slágerekkel és szívhez szóló lassú számokkal is operált. Ez hallható az ötven évvel ezelőtt kiadott első nagylemezükön is, ami a pop-rockegyüttesek közül Magyarországon időrendben az ötödik volt az Omega, az Illés, a Metro és a Hungaria után. A bandaalapító és zenekarvezető Pásztor László gitároson kívül Galácz Lajos is gitározott és énekelt, a basszusgitárt Som Lajos pengette, a billentyűs hangszereknél Balázs Fecó, míg a dobok mögött Debreczeni Ferenc ült.

Nehéz fiúk a Bolond városban

A címadó Bolond város című számmal indul a lemez, amely rögtön fúvósokkal kezdődik, s ezt a témát a gitárok is rögtön átveszik, a basszusgitár pedig remekül ellenpontozza azt. Nem sokat várat magára a refrén sem, ami fülbemászó dallama miatt rögtön dúdolhatóvá válik, ahogy az akkoriban megszokott szerzeményekhez képest sokkal hamarabb következik be a piano szakasz is, remekbe szabott dobritmussal – utólag szinte lehet érzékelni, hogyan fogja ütni a taktust Debreczeni Ferenc, alias Ciki (becenevét a kamaszkorában első fellépésénél használt, dobfelszerelésnek aligha mondható cájg szegényes volta miatt kapta, és ez rajta ragadt a mai napig) az Omegában, a legvégén ütött cinkezelés pedig már szinte megelőlegezi utóbbi együttes egy évvel későbbi Sötét a város című számát. A dalban Balázs Fecó is megcsillogtatja orgonajátékát, szépen dolgozik a gitárjáték alá. Mondandójában a szám a nagyvárosok multikulturális nyüzsgését figurázza ki, de hallható benne egy magánéleti szál is, egy fiú szerelme egy lány iránt, aki nem viszonozza érzelmeit.

Az Oh, napsugár a lírai vonalat képviseli, itt Balázs Fecó viszi a prímet, a gitárok csak alájátszanak, ahogy a vonósok is. A lassú szám akár a táncdalfesztiválon is megállhatta volna a helyét, mégsem érezzük csöpögősnek az ügyes hangszerelés miatt. A természet csodáján túl itt is megjelenik a magánszféra olyan összefüggésben, hogy a Nap egyedül járja az égboltot, míg az emberek társas lényként élnek. Ez a nem túl hagyományos, mindössze egyszer elhangzó hatsoros refrénben jelenik meg. Ami azután következik, az maga a megtestesült boogie-woogie, Balázs Fecó élettel teli zongoraszólójával Jerry Lee Lewist megszégyenítő sebességgel püföli a billentyűket a Pardon, ez a kezem volt című, az akkori koncerteken is közkedvelt számban. Ez a bemondás végigkíséri a darabot, poénra véve a másnaposság nem túl felemelő állapotát. Az elmúlt gyerekkor iránti nosztalgikus hangvételű Sárga lámpák tipikus beatszám, hozza az akkori korszaknak megfelelő hangzást. A zaklatott ritmusú, immáron a pszichedelikus rock felé elmozduló Dal a magányról az álomszerű világba kalauzolja a hallgatókat, a társas kapcsolatra való vágyakozás szólal meg benne igen találó vokálbetétekkel.

Ezután egy tipikus figyelemfelkeltő nóta következik, a Nehéz fiúk a magyarországi hard rock megjelenésének egyik ősszáma, ezek után szinte nehéz elhinni, hogy Pásztor László majd a Kócbabákkal előadott diszkóslágereket is ugyanolyan elánnal adja elő. A pattogós, feszes ritmusú, kemény gitárriffek és az azokra felelgető, éles hangszínű billentyűszólamok, Som Lajos basszusszólója (ebben a dalban ő énekel is) Ciki dobpörgetéseivel kísérve mind-mind a korabeli Deep Purple-t idézik nekünk. Akik nem ismerik a Neotonnak ezt a korai arcát, el sem hiszik, hogy valaha ők ilyet is játszottak. A szöveg azonban a korabeli szocreál jegyében született: a grundon ifjúkorukban olyan nagy vagányok egy idő után lehiggadnak és beállnak a sorba – még ha a dal befejezése zeneileg nem is ezt tükrözi. Az ebben a számban felhalmozott irgalmatlan nagy feszültséget oldja a Vándorút a maga kedvességével, ami leginkább a Beatles világát, leginkább a Penny Lane-t idézi, ám a végén még itt is megmutatják a Neoton tagjai, hogy van bennük zenei humorérzék, és egy kis scherzóval incselkednek.

Eklektikus, de jó

A ház ugyancsak egy vérbeli keményrockszám, a Nehéz fiúk stílusában, az emberi lét örök körforgásáról, kicsit az élet hiábavalóságáról, de az elvégzett munka értékéről is szól, arról, hogy az első telepesek fakivágással kezdték az építkezést, meghódítva, leigázva a természetet, majd miután állt a ház, a háború lerombolta azt, de dolgos kezek megint felépítették. Külön sajátos ízt ad a szerzeménynek a magas falzett hangon képzett vokál a refrénben. Ebben is mindenki megcsillogtatja hangszeres tudását, egy kicsit olyan érzés ezt a számot hallgatni, mintha egy Omega- vagy LGT-, de még inkább egy Taurus-koncerten lennénk. A felvételeknél még arra is figyeltek, hogy különleges hangeffekteket is használjanak. Újabb éles váltás a lemezen a következő, Megered az ég című szám, ami megint csak szerepelhetett volna bármelyik hazai giccsparádén, még Szécsi Pál is eszünkbe juthat róla, de a szó jó értelmében, mert a fúvósszekció megjelenése kifejezetten jót tesz a dalnak. A különböző effektekkel, basszus-, majd szaggatott gitártémával díszített, dobszólóval kezdődő Fények a távolban mindvégig megőrzi zaklatottságát, és nem nehéz kitalálni, hogy ezt a számot azért rakták fel a fiúk a lemezre, hogy megmutassák mindannyian, mennyire urai a saját hangszereiknek – sikerült nekik. A Láttam én egy osztrigát a Pardon, ez a kezem volt párja, azzal a különbséggel, hogy a szövegvilágát a Metro együttes is megirigyelhette volna, és a vokál igencsak meggyőző benne. Mindenesetre a notórius késésben lévők indulója lett ebből a nótából. A Neoton első nagylemezének igencsak hosszúra nyújtott – több mint hét perces – zárószámát viszont biztos, hogy nem slágernek szánták a zenészek. A témáját tekintve abszolút befejező darabnak tekinthető Gyere, álom! című szám újra a pszichedelikus rock felé veszi az irányt, ugyanakkor számos dzsesszmotívum is megtalálható benne. Így válik teljesen eklektikussá, ahogy a teljes nagylemezről is elmondható ugyanez, mindkét esetben dicséretként használva a jelzőt.