Huliganizmus ellen: először megverni, aztán megnyerni!

Kelen Béla budapesti pártbizottsági titkár – az Esti Hírlap későbbi főszerkesztője – a fővárosi pártbizottság végrehajtó bizottságának 1960-as ülésén tartott felszólalásában hangoztatta először azt a hírhedt szlogent, ami jóformán a korai Kádár-rendszer ifjúságpolitikai mottója lett: „Először megverni, aztán megnyerni!” Hantos János, Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottságának elnökhelyettese ugyanezen az összejövetelen másik oldalról közelítette meg ezt a kérdést, és tudomást sem véve a korabeli zenei divatirányzatokról, azt hangsúlyozta, hogy a fiataloknak inkább népdalokat kellene énekelniük munka közben, mintsem „mai, oly nagy népszerűségnek örvendő, semmitmondó, értelmetlen szövegű slágereket”.

A kommunista terminológia szerint „huliganizmus”-nak nevezett ifjúsági jelenséget szoros összefüggésbe hozták a könnyűzenei áramlatokkal, leginkább a rock and rollal. Éppen ezért ezt a zenei stílust csak nagyon vigyázva engedték érvényesülni, a tévében, rádióban minimális megszólalási lehetősége volt a képviselőinek, és kislemezen ugyan megjelenhetett a Martiny együttes rock and roll szerzeménye, de túl sok reklámot nem kapott. Hogy, hogy nem, egészen a hatvanas évek végéig kellett várni, amíg Fenyő Miklós színre vonulásával a tévé képernyőin is teret kapott, de ekkorra már csaknem másfél évtizedes lemaradásban volt hazánk Amerikához képest. Ez is azt mutatja, hogy a kommunista elvtársak jól végezték a dolgukat, a rock and roll őrületet, ezzel együtt pedig a jampeceket és a „huligánokat” kellőképpen kordába szorították. Ez a magyarázata annak is, hogy amikor Fenyő Miklósék 1980-ban meghirdették a nagy rock and roll nosztalgiát, alig-alig volt mire emlékezni, hiszen rajtuk kívül ezt a stílust nálunk jóformán senki nem követte nemzetközi szinten is elfogadható színvonalon, de őket is háttérbe szorították a hetvenes években.

Rock and roll helyett munkásdalárdákat!

Ugyanezt a visszaszorítást szorgalmazta a budapesti MSZMP végrehajtó bizottságának beszámolója 1960-ban, amelyben célként fogalmazták meg az ifjúsági klubok számának gyarapítását, de azt is csak a szocialista embereszménynek megfelelő módon. Jól jellemzi a korabeli viszonyokat, hogy az addigi ifiklubokkal egyáltalán nem voltak elégedettek, nyilvánvalóan azért, mert túl sok nekik nem tetsző könnyűzene jelent meg bennük, ugyanakkor azt szerették volna, ha ezeket munkásdalárdákkal töltötték volna fel. A párt KISZ-klubokra gyakorolt befolyásának növelésére tartott igény ugyancsak hangot kapott ebben a beszámolóban, amit az ifjúsági szervezetén keresztül könnyűzenei téren 1960-ban leginkább a tánciskolák és táncversenyek szervezésével tudott elérni a párt. Ezt az elképzelést sikeresen keresztülvitték, mert a fővárosban jóformán nem volt olyan tánciskola a hatvanas években, amit ne a KISZ égisze alatt szerveztek volna. A vendéglátóipari szórakozóhelyek kulturális tevékenységének kialakításában szintén tevékeny szerepet szántak a KISZ-nek.

A szórakozás nem a rumnál kezdődik

A KISZ képviseletében Nagy Richárd a megengedőbb álláspontot képviselte 1961-ben a budapesti pártbizottság ülésén. Humorral fűszerezett beszédében nagy jelentőséget tulajdonított a fiatalok táncolási szokásainak: „A KISZ fellépett a huligánkodással szemben, mert megjelent egy olyan jelenség, hogy nagyon sok helyen a fiatalok irányában felvetik, hogy ez indexes tánc, ez indexes zene, ez indexes ruha. Véleményünk szerint a pártnak nincs indexes tánc, a párt által meghatározva csak »indexes« magatartás lehet, tehát ízléstelen magatartás, mert rock and rollt is lehet ízlésesen táncolni és tangóval is lehet botrányt okozni. […] Véleményem szerint akármilyen zenét előadhatnak ott, csak azon múlik a dolog, hogy arra a zenére lehet botrányosan és nagyon nyugodtan táncolni. Mielőtt a Fővárosi Tanáccsal együttműködve, a Budapesti Pártbizottság segítségével meg nem kaptuk az ifjúság művelődési parkját a vároldalban, azelőtt nem volt nekünk egy tömeges tánchelyünk. Most van. Szeptemberben huszonnégyezer fiatal volt ott, s a huszonnégyezer fiatal között összesen hét pofon csattant el. (Derültség) Tessék elképzelni, a megelőző időszakban, amikor különböző mulatókba jártak, amikor ellenőrzés nélkül táncoltak, hány pofon csattant! Most délután 5-től 11-ig a fiatalok táncolhattak, ízlésesen jól szórakozhattak, és nem volt semmi baj. […] A jó szórakozáshoz egyáltalán nem kötelező a fiataloknak lerészegedniök, ízléstelenül viselkedniök, szórakozni, táncolni lehet ízlésesen, hiszen a szórakozás nem a rumnál kezdődik. Lehet sörrel is kezdeni. (Derültség)”

A huliganizmus leküzdése érdekében a KISZ kulturált szórakozásról gondoskodott a Budai Ifjúsági Parkban
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Ugyanezen az ülésen Maróthy János zenetudós a könnyűzene szociológiai hátterére világított rá: „A műfaj hivatott képviselői állandóan az asztalt verik azzal: »Íme, mi most a tömegek igényeit képviseljük, hiába bármilyen kezdeményezés, a tömegek úgyis csak azt akarják, ami régi.« Feltáró munkát végeztünk pl. a Ganz-MÁVAG-ban, mégpedig úgy, hogy a legkülönbözőbb munkáscsoportokkal folytattunk alkalmi beszélgetéseket, a munkások egyhangúlag, felháborodva ítélték el a magyar könnyűzene mai posványát, rossz sablonjait, azt a klikkrendszert, ami megítélésük szerint – hiszen állandóan ugyanazokat az előadókat, szerzőket hallják – uralkodik a könnyűzene területén, s megbéklyózza az esetleges új kezdeményezéseket.” A látszólag haladó szellemű hozzászólás valóban az újításokat szorgalmazza, de a rock and rollról egy szó sem esett, nem beszélve arról, hogy a „slágercéh” alkotói kikezdhetetlen privilégiumokat kezdtek maguknak kivívni ezekre az időkre. Inkább azt próbálta sulykolni az egyébként a korabeli viszonyok között nagy tiszteletnek örvendő tekintélyes előadó, hogy a Horthy-korszakból itt maradt szirupos, édelgős sanzont és tánczenét le kell cserélni a szocialista realizmusnak megfelelő újszerű táncmuzsikára.

A huliganizmus mint bűnügyi probléma

A Kádár-rendszer a fiatalok szórakozási szokásai közül a rock and rollt nem divatnak tekintette, hanem kriminalizálta, ezért nevezte huliganizmusnak, amiben jócskán benne volt a Belügyminisztérium hatása is. A huliganizmus megoldásához szerintük nem volt elegendő a társadalmi szervezetek mozgósítása, de ebben az időszakban felvetődött a KISZ KB intézőbizottságának ülésén is a KISZ KB első titkára, Komócsin Zoltán beszédében, hogy pontosítsák az amerikai hipster és a magyarországi jampec közötti párhuzamot. Megállapították, hogy a fiatalok sokasága tömörült ekkor kisebb közösségekbe, ám azt a belügyi nyomás ellenére elismerték, hogy ezek java része nem volt összefüggésbe hozható a bűnözéssel. A párt végrehajtó bizottságának ülésén elhangzottak szerint Budapesten ekkoriban 104 galeri működött, 1020 fiatallal. Az információk a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) 1961. január 3-án megnyitott Budapesti galerik című objektumdossziéjából származtak, amely a rendszerváltozáskor megsemmisült, a benne található jelentések azonban az ügynökök munkadossziéjában fennmaradtak. A besúgók leírták a galerik kialakulásának körülményeit: megtudhatjuk, hogy egyforma öltözetük, hajviseletük volt, és Nyugatról hazajött emigránsok is csapódtak hozzájuk, akik szép számmal hoztak haza imperialista mételynek bélyegzett nagylemezeket is. Utóbbi megállapítást az állambiztonság tudatosan a jelenség kriminalizálására használta. A galerik általában a hippiideológiát követték, extravagáns megjelenésük pedig valóban nemegyszer a többségi társadalom rosszallását vonta maga után. Horváth Charlie visszaemlékezése szerint sokszor jártak mezítláb is, sőt ő még a saját esküvőjére is cipő nélkül ment el. Nem is énekelte el később a Generálban azt a dalt, amelyben az szerepelt, hogy „a cipőd, ha kilyukad, megjavítja a cipész”.

A Belügyminisztérium és a pártvezetők a galerik kialakulásának okát legfőképpen abban látták, hogy nem volt elég szórakozóhely Budapesten, amihez hozzájárult a romantika keresése, tehát az, hogy a fiatalok valamiféle különleges izgalmat kerestek, s ezt egyebek mellett a közös „bandázásban” és a rock and roll zenére való táncolásban lelték meg. A BRFK és a KISZ KB ezeket az ifjakat munkahelyekkel és munkásszállásokkal kínálta meg, hogy felhagyjanak a „huligán” életmóddal. Ahhoz azonban, hogy a huliganizmus felszámolása terén eredményeket érjenek el, a rendőrség egységeinek összehangolt közreműködésére volt szükség. 1960. november 26-án adott parancsot Sós György, a BRFK főkapitánya, amelyben előírta az ügynöki munka és a bomlasztó tevékenység fokozását, valamint a rendőrség ifjúságvédelmi előadóinak tehermentesítését. A belügyminiszter utasítására a BRFK osztályai – a társadalmi és tulajdonvédelmi, a bűnüldözési, a fiatalkorú- és gyermekvédelmi osztály, valamint a bűnügyi nyilvántartó, illetve a fogdafelügyeleti alosztály – és a kerületi kapitányságok folyamatosan külön-külön is foglalkoztak a huligánkérdéssel. Munkájukban zsinórmértékül a Belügyminisztérium tanulmányi és módszertani osztályának 1958-ban írt tanulmánya szolgált. Ennek alapján nem sajnálták az időt és energiát az úgynevezett Kádár-kolbászok, azaz a gumibotok használatára koncerten vagy az utána történő utcai igazoltatások során egyaránt.

A BRFK ellenőrzési és koordinációs alosztálya 1962. november 8-án írt jelentést Mérges István alosztályvezető szignójával a BRFK titkárságának a huliganizmus kérdésével kapcsolatban. Ebben a fiatalok kapitalista, nyugati szemléletű rétegét a bűnözés egyik melegágyaként említette meg. Róluk azt állította, hogy a nyugati divatot másoló ruházatuk volt, valamint az amerikai tviszt hódított körükben. Ekkoriban költözött egyébként haza szüleivel Fenyő Miklós is az Egyesült Államokból, ahol a rock and rollt testközelből tanulmányozhatta, ami erőteljesen befolyásolta későbbi munkásságát. Az ügynöki vonalon erősítést szorgalmazott az alosztályvezető, a galerikkel kapcsolatban pedig sajnálkozott, hogy nem állítottak mindegyikre külön ügynököt. Néhányat azért kiemelt a beszámolójában az eredményes titkos megbízottak közül: a „Kiss Éva” fedőnevű ügynök például 500 forint jutalmat kapott, többek között a „Fény” fedőnevű, koncertekre gyakran járó galeri felszámolásában való közreműködéséért.