Huliganizmus ellen: először megverni, aztán megnyerni!

Kelen Béla budapesti pártbizottsági titkár – az Esti Hírlap későbbi főszerkesztője – a fővárosi pártbizottság végrehajtó bizottságának 1960-as ülésén tartott felszólalásában hangoztatta először azt a hírhedt szlogent, ami jóformán a korai Kádár-rendszer ifjúságpolitikai mottója lett: „Először megverni, aztán megnyerni!” Hantos János, Budapest Főváros Tanácsa végrehajtó bizottságának elnökhelyettese ugyanezen az összejövetelen másik oldalról közelítette meg ezt a kérdést, és tudomást sem véve a korabeli zenei divatirányzatokról, azt hangsúlyozta, hogy a fiataloknak inkább népdalokat kellene énekelniük munka közben, mintsem „mai, oly nagy népszerűségnek örvendő, semmitmondó, értelmetlen szövegű slágereket”.

A szórakozás nem a rumnál kezdődik

A KISZ képviseletében Nagy Richárd a megengedőbb álláspontot képviselte 1961-ben a budapesti pártbizottság ülésén. Humorral fűszerezett beszédében nagy jelentőséget tulajdonított a fiatalok táncolási szokásainak: „A KISZ fellépett a huligánkodással szemben, mert megjelent egy olyan jelenség, hogy nagyon sok helyen a fiatalok irányában felvetik, hogy ez indexes tánc, ez indexes zene, ez indexes ruha. Véleményünk szerint a pártnak nincs indexes tánc, a párt által meghatározva csak »indexes« magatartás lehet, tehát ízléstelen magatartás, mert rock and rollt is lehet ízlésesen táncolni és tangóval is lehet botrányt okozni. […] Véleményem szerint akármilyen zenét előadhatnak ott, csak azon múlik a dolog, hogy arra a zenére lehet botrányosan és nagyon nyugodtan táncolni. Mielőtt a Fővárosi Tanáccsal együttműködve, a Budapesti Pártbizottság segítségével meg nem kaptuk az ifjúság művelődési parkját a vároldalban, azelőtt nem volt nekünk egy tömeges tánchelyünk. Most van. Szeptemberben huszonnégyezer fiatal volt ott, s a huszonnégyezer fiatal között összesen hét pofon csattant el. (Derültség) Tessék elképzelni, a megelőző időszakban, amikor különböző mulatókba jártak, amikor ellenőrzés nélkül táncoltak, hány pofon csattant! Most délután 5-től 11-ig a fiatalok táncolhattak, ízlésesen jól szórakozhattak, és nem volt semmi baj. […] A jó szórakozáshoz egyáltalán nem kötelező a fiataloknak lerészegedniök, ízléstelenül viselkedniök, szórakozni, táncolni lehet ízlésesen, hiszen a szórakozás nem a rumnál kezdődik. Lehet sörrel is kezdeni. (Derültség)”

A huliganizmus leküzdése érdekében a KISZ kulturált szórakozásról gondoskodott a Budai Ifjúsági Parkban
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Ugyanezen az ülésen Maróthy János zenetudós a könnyűzene szociológiai hátterére világított rá: „A műfaj hivatott képviselői állandóan az asztalt verik azzal: »Íme, mi most a tömegek igényeit képviseljük, hiába bármilyen kezdeményezés, a tömegek úgyis csak azt akarják, ami régi.« Feltáró munkát végeztünk pl. a Ganz-MÁVAG-ban, mégpedig úgy, hogy a legkülönbözőbb munkáscsoportokkal folytattunk alkalmi beszélgetéseket, a munkások egyhangúlag, felháborodva ítélték el a magyar könnyűzene mai posványát, rossz sablonjait, azt a klikkrendszert, ami megítélésük szerint – hiszen állandóan ugyanazokat az előadókat, szerzőket hallják – uralkodik a könnyűzene területén, s megbéklyózza az esetleges új kezdeményezéseket.” A látszólag haladó szellemű hozzászólás valóban az újításokat szorgalmazza, de a rock and rollról egy szó sem esett, nem beszélve arról, hogy a „slágercéh” alkotói kikezdhetetlen privilégiumokat kezdtek maguknak kivívni ezekre az időkre. Inkább azt próbálta sulykolni az egyébként a korabeli viszonyok között nagy tiszteletnek örvendő tekintélyes előadó, hogy a Horthy-korszakból itt maradt szirupos, édelgős sanzont és tánczenét le kell cserélni a szocialista realizmusnak megfelelő újszerű táncmuzsikára.

A huliganizmus mint bűnügyi probléma

A Kádár-rendszer a fiatalok szórakozási szokásai közül a rock and rollt nem divatnak tekintette, hanem kriminalizálta, ezért nevezte huliganizmusnak, amiben jócskán benne volt a Belügyminisztérium hatása is. A huliganizmus megoldásához szerintük nem volt elegendő a társadalmi szervezetek mozgósítása, de ebben az időszakban felvetődött a KISZ KB intézőbizottságának ülésén is a KISZ KB első titkára, Komócsin Zoltán beszédében, hogy pontosítsák az amerikai hipster és a magyarországi jampec közötti párhuzamot. Megállapították, hogy a fiatalok sokasága tömörült ekkor kisebb közösségekbe, ám azt a belügyi nyomás ellenére elismerték, hogy ezek java része nem volt összefüggésbe hozható a bűnözéssel. A párt végrehajtó bizottságának ülésén elhangzottak szerint Budapesten ekkoriban 104 galeri működött, 1020 fiatallal. Az információk a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) 1961. január 3-án megnyitott Budapesti galerik című objektumdossziéjából származtak, amely a rendszerváltozáskor megsemmisült, a benne található jelentések azonban az ügynökök munkadossziéjában fennmaradtak. A besúgók leírták a galerik kialakulásának körülményeit: megtudhatjuk, hogy egyforma öltözetük, hajviseletük volt, és Nyugatról hazajött emigránsok is csapódtak hozzájuk, akik szép számmal hoztak haza imperialista mételynek bélyegzett nagylemezeket is. Utóbbi megállapítást az állambiztonság tudatosan a jelenség kriminalizálására használta. A galerik általában a hippiideológiát követték, extravagáns megjelenésük pedig valóban nemegyszer a többségi társadalom rosszallását vonta maga után. Horváth Charlie visszaemlékezése szerint sokszor jártak mezítláb is, sőt ő még a saját esküvőjére is cipő nélkül ment el. Nem is énekelte el később a Generálban azt a dalt, amelyben az szerepelt, hogy „a cipőd, ha kilyukad, megjavítja a cipész”.

A Belügyminisztérium és a pártvezetők a galerik kialakulásának okát legfőképpen abban látták, hogy nem volt elég szórakozóhely Budapesten, amihez hozzájárult a romantika keresése, tehát az, hogy a fiatalok valamiféle különleges izgalmat kerestek, s ezt egyebek mellett a közös „bandázásban” és a rock and roll zenére való táncolásban lelték meg. A BRFK és a KISZ KB ezeket az ifjakat munkahelyekkel és munkásszállásokkal kínálta meg, hogy felhagyjanak a „huligán” életmóddal. Ahhoz azonban, hogy a huliganizmus felszámolása terén eredményeket érjenek el, a rendőrség egységeinek összehangolt közreműködésére volt szükség. 1960. november 26-án adott parancsot Sós György, a BRFK főkapitánya, amelyben előírta az ügynöki munka és a bomlasztó tevékenység fokozását, valamint a rendőrség ifjúságvédelmi előadóinak tehermentesítését. A belügyminiszter utasítására a BRFK osztályai – a társadalmi és tulajdonvédelmi, a bűnüldözési, a fiatalkorú- és gyermekvédelmi osztály, valamint a bűnügyi nyilvántartó, illetve a fogdafelügyeleti alosztály – és a kerületi kapitányságok folyamatosan külön-külön is foglalkoztak a huligánkérdéssel. Munkájukban zsinórmértékül a Belügyminisztérium tanulmányi és módszertani osztályának 1958-ban írt tanulmánya szolgált. Ennek alapján nem sajnálták az időt és energiát az úgynevezett Kádár-kolbászok, azaz a gumibotok használatára koncerten vagy az utána történő utcai igazoltatások során egyaránt.

A BRFK ellenőrzési és koordinációs alosztálya 1962. november 8-án írt jelentést Mérges István alosztályvezető szignójával a BRFK titkárságának a huliganizmus kérdésével kapcsolatban. Ebben a fiatalok kapitalista, nyugati szemléletű rétegét a bűnözés egyik melegágyaként említette meg. Róluk azt állította, hogy a nyugati divatot másoló ruházatuk volt, valamint az amerikai tviszt hódított körükben. Ekkoriban költözött egyébként haza szüleivel Fenyő Miklós is az Egyesült Államokból, ahol a rock and rollt testközelből tanulmányozhatta, ami erőteljesen befolyásolta későbbi munkásságát. Az ügynöki vonalon erősítést szorgalmazott az alosztályvezető, a galerikkel kapcsolatban pedig sajnálkozott, hogy nem állítottak mindegyikre külön ügynököt. Néhányat azért kiemelt a beszámolójában az eredményes titkos megbízottak közül: a „Kiss Éva” fedőnevű ügynök például 500 forint jutalmat kapott, többek között a „Fény” fedőnevű, koncertekre gyakran járó galeri felszámolásában való közreműködéséért.