Milliók zenéje az államszocialista Magyarországon

A Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer első egy-másfél évtizedének populáris zenét érintő kutatásait taglalja Milliók zenéje – Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon című könyvében Ignácz Ádám zenetörténész, az MTA Zenetudományi Intézet 20–21. Századi Magyar Zenei Archívumának tudományos munkatársa. A Rózsavölgyi és Társa Kiadó gondozásában megjelent, tudományos megalapozottságú kötet gerincét az általa rövid ötvenes éveknek nevezett Rákosi-korszak, valamint a hosszú hatvanas éveknek hívott Kádár-rendszer bő első évtizedének zenetudományi központú feldolgozása jelenti.

Megtisztítani Magyarországot a nyugati zenéktől

A kiadvány rávilágít arra, hogy a szovjeteknek a második világháború megnyerése után elsősorban a gazdasági-politikai hatalom megszerzése és megtartása volt a céljuk a keleti blokkban, emellett egy ideig eltörpült a kultúra, pláne azon belül a zene kérdése. Bár a szocialista realizmus eszméjét hirdették, nemigen lehetett pontosan tudni azokat a kritériumokat, amelyeken végigmenve kiderült volna, miként is várja el a Nagy Testvér ennek teljesítését. A kádercsere azonban határozottan végbement, az új üdvöske, Tamássy Zdenkó lett a Magyar Rádió könnyűzenei osztályának vezetője, aki egyben megkapta a Magyar Zeneművészek Szövetségének frissen létrehozott szórakoztató zenei szakosztályának vezetését is. Ignácz Ádám könyvében idéz a vele készült életút-interjúból, ahol feketén-fehéren elhangzott, hogy meg kellett tisztítani a rádió repertoárját a nyugati tartalmaktól, s ezt a hatalmi attitűdöt még több dokumentummal is alátámasztja. Számos érdekesség fellelhető ebben a kötetben, ezek egyike is Tamássy Zdenkóhoz kötődik, aki azt javasolta, hogy a tánczeneszerzők olykor kalandozzanak el a komolyzene területén, és ugyanez történjen meg fordítva is. A felvetés már eleve tragikomikus az utókor szemszögéből nézve, mégis meg kell említeni, mint komoly szaktekintélytől származó, de kétséges komolyságú gondolatot. De még a ma már hungarikumnak számító operett műfaját is próbálták felülről irányítani, a szocialista realista témát túlontúl is előtérbe helyezve. Hogy ezek mekkora esztétikai értékkel bírtak, azt már a játszottsági mutatókkal megválaszolta az utókor.

A tánczene szovjetizálása

Ignácz Ádám akkurátusan leírja, milyen pártállami lépések vezettek a cenzúra kiteljesítéséhez a Rákosi-rendszerben a szórakoztató zene területén. Nem bízta a véletlenre a hatalom, a Népművelési Minisztériumban tánczeneszerzői munkacsoportokat hoztak létre, majd pályáztatták a zeneműveket, hogy a szocialista embertípus szórakoztatását biztosítsák. A jelszó mindkét esetben ugyanaz volt – és ezt, megállapíthatjuk, átvette a kora kádári terminológia is –, a tömegek „átnevelésére”, zenei ízlésének formálására alkalmas zeneművek komponálása. A kézivezérlés jegyében még zenei ankétokat is szerveztek a Népművelési Minisztérium Zene- és Táncművészeti Osztálya, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Táncszövetség és a Népművészeti Intézet összefogásával, hogy bemutassák, hogyan kell szórakozni a szocialista viszonyok között. A zeneszociológiai és zeneesztétikai kérdésekbe is jó érzékkel és megfelelő arányérzékkel részletesen belemenő könyvből megtudhatjuk, a Zeneműkiadó mellett még egy Véleményező Bizottságot is létrehoztak, minden bizonnyal ez lehetett a Táncdal- és Sanzonbizottság szellemi elődje. Annyiból azonban mégsem, hogy ha elutasítottak egy zeneművet, akkor a kötet szerzőjének kutatásai szerint – az utódszervezet gyakorlatával ellentétben – semmiképpen nem indokolták meg, hogy miért.

A Martiny együttes 1958-ban
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A zeneszerzőknek így tulajdonképpen sötétben kellett tapogatózniuk, annál is inkább – így a kötet szerzője –, mert a zenetudósok túlságosan általános direktívákat fogalmaztak meg az alkotóknak. Azért, hogy a zeneszerzők ne maradjanak teljesen támpont nélkül – egyébként már a felvetés is abszurd, hogy bármiféle fennálló rezsim a zeneszerzők tollát akarja fogni hangjegyírás közben, mégis ez történt –, a Zeneművészek Szövetségének megbízásából Maróthy János tartott egy tanfolyamot 1953-ban, amelyen az összhangzattanon és a formatanon kívül a szocialista realizmus elmélete és a magyar népzene története is szerepelt a tantárgyak között. Ignácz Ádám kutatásai szerint az 1953-as és az 1954-es esztendőkben a fővárosban több mint négyszáz zeneszerző fordult meg az efféle továbbképzéseken. A szerző ezek után – nagyon helyesen – külön fejezetben tárgyalja, a zeneszerető közönség mennyire volt vevő az ilyen és ehhez hasonló akciókból fakadó művek befogadására.

Felmérések, jazz és beat

A kötet másik fajsúlyos része a korai Kádár-rendszer zenetudományi tevékenységének elemzése, felvetve azt a kérdést, hogy 1956 mennyiben és milyen téren jelentett cezúrát a populáris zene hatalom által irányított zenetudományi-zeneesztétikai megítélésében. A kiadvány külön alfejezetekben boncolgatja a zenetudósok által felvetett közérthetőség, a szabadidő felhasználása, a giccs és az értékes szórakozás közötti különbség, valamint a közízlés formálhatóságának problematikáját. Utóbbi keretében egy, a kommunizmusban addig szokatlan, 1962-ben Losonczi Ágnes által a Ganz-MÁVAG több mint háromszáz munkása körében végzett felmérést is elemez, melynek során az eredeti kutatás megállapította, hogy a műveltség foka és a „komoly” művészetek befogadására való készség között egyenes arányosság figyelhető meg. Vitányi Iván, a Kádár-rendszer megmondó emberének szerepe többször, többféle tematikában is mély elemzést nyer, ami a könyv egyik nagy erénye. Szóba kerül Vitányiék alkotókészség-vizsgálata, de a beattel kapcsolatos, meglehetősen részletekbe menő állásfoglalása is. A a könyv írója a jazz mint szórakozási forma kezdeti elítélésére, illetve zenei kategóriaként még a zenetudósok között is megfigyelhető bizonytalan besorolására is felhívja a figyelmet. Ehhez kapcsolódóan pedig álljon itt a könyvből vett részlet Kodály Zoltán beszédéből, amelyet 1962-ben a zeneművészeti szövetség ülésén mondott: „Hogyan jusson el az igaz szerelem magasztos érzéséig, vagy csak a nagy költők erről szóló remekeinek megértéséig az, aki a legdurvább erotika légkörében nő fel, és hogy találja örömét a mozarti zenekar éteri hangzásában, akinek füléből legfogékonyabb éveiben a szaxofon és a csúszkáló rézfúvók akkordjai kiölték a nemesebb hangzás érzékét? […] A szövetség bölcseire kell bíznom, hogy ez ellen a jazz-áradat ellen micsoda védekezési módot tudnak kieszelni. De hogy valamit tenni kell, az kétségtelen, mert belefullad egész zenei közéletünk”.

Ignácz Ádám nagy hozzáértéssel megírt könyve zenetudományi szempontból közelít a Rákosi-korszak és a kora Kádár-kor kultúrpolitikájához, és mint ilyen, feltétlenül hiánypótló munka, hiszen eddig ebben a témában elsősorban politika- és intézménytörténeti monográfiák vagy interjúkötetek születtek. A részletekben bújik meg azonban az ördög: érdemes minden lapját elolvasni, hogy az olyan részletekbe menő mozzanatokról is tudomást szerezzünk, mint a zenetudós Molnár Antal munkássága, a tömegdal mint műfaj kialakulása és megítélése vagy a beat és a pol-beat kapcsolata. A zeneesztétikai és zenetudományi szempontokon túlmenően pedig a könyv végére érve bizonyára kedvünk szottyan a Martiny-együttes vagy éppen Majláth Júlia szerzeményeinek meghallgatására, melynek során eldönthetjük, a kommunizmus ezen korai időszakában vajon értékálló műveket tudtak-e alkotni a korszak által támogatott vagy tűrt komponisták.

Ignácz Ádám: Milliók zenéje – Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2020.