időjárás 1°C Angelika 2023. január 27.
logo

Milliók zenéje az államszocialista Magyarországon

Csatári Bence
2020.10.11. 17:36
Milliók zenéje az államszocialista Magyarországon

A Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer első egy-másfél évtizedének populáris zenét érintő kutatásait taglalja Milliók zenéje – Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon című könyvében Ignácz Ádám zenetörténész, az MTA Zenetudományi Intézet 20–21. Századi Magyar Zenei Archívumának tudományos munkatársa. A Rózsavölgyi és Társa Kiadó gondozásában megjelent, tudományos megalapozottságú kötet gerincét az általa rövid ötvenes éveknek nevezett Rákosi-korszak, valamint a hosszú hatvanas éveknek hívott Kádár-rendszer bő első évtizedének zenetudományi központú feldolgozása jelenti.

Ignácz Ádám arról ír, hogyan viszonyultak a kutatók – legfőképpen Szabolcsi Bence, Maróthy János, Pernye András, Vitányi Iván és Gonda János – a könnyű műfaj legkülönfélébb ágaihoz, miközben – hogy, hogy nem – befolyással is bírhattak a kommunista döntéshozókra. Magyarán: a bátrabb és befolyással bíró zenetudósok akár egy-egy populáris zenei stílus hivatalos megítélése, hovatovább engedélyeztetése vagy betiltása körül is bábáskodhattak, ha ezt ambicionálták.

Pártos zeneműveket!

A kötet érdeme, hogy kitér a szovjet kultúrpolitikában bekövetkezett változásokra, egyebek mellett a Zsdanov által kezdeményezett zeneszerzők és zenetudósok 1948. januári tanácskozására, melynek következtében a Szovjetunió Kommunista Pártja egy hónappal később kiadott egy zenei határozatot, ami természetesen kihatással volt az egész keleti blokkra, így hazánk zenepolitikájára is. Ez nem szólt másról, mint hogy az ítészeknek és az alkotóművészeknek hatniuk kell egymásra – nyilvánvalóan a kellőképpen pártos zeneművek kerültek ekkor előtérbe. Még az is előkerül, ahogy egy szovjet vezető elvtárs, bizonyos Martinov a magyar–szovjet barátság hónapjának keretében 1952 februárjában első kézből adta az instrukciókat, hovatovább az utasításokat, hogyan kell szovjet mintára együttműködniük a zenekritikusoknak a művészekkel. A gyakorlat nyelvére lefordítva: akár szocialista témaötletekkel is előállhattak (!) a pártosság jegyében az alkotók felé. Magyarország helyzete azonban nemcsak a Kádár-, hanem már a Rákosi-korszakban is egy kicsit egyedi volt: miközben Rákosiról a legkülönbözőbb fórumokon azt harsogták, hogy ő Sztálin legjobb tanítványa, a kultúrpolitika szintjén 1951-től finoman ugyan, de teret kaptak azok a zenei kutatások is, amelyeket nem a kommunista párt állított a középpontba.

A szerző azt is világossá teszi, hogy az akkoriban legfontosabb két zenetudós szaktekintély, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence ekkortól működhetett viszonylagos szabadságban (ismert az a városi legenda, miszerint az operaházban a következő párbeszéd zajlott le Rákosi és Kodály között. Rákosi: „–Mostanában nagyon sok rosszat hallok önről, Kodály elvtárs! Mire Kodály: – Én is magáról, Rákosi elvtárs!”). A finom korrekciót jelzi az is, hogy ugyanebben az évben létrejöhetett az MTA égisze alá tartozó Zenetudományi Bizottság és Népzenekutató Csoport, valamint a Zeneművészeti Főiskola zenetudományi tanszéke.

Megtisztítani Magyarországot a nyugati zenéktől

A kiadvány rávilágít arra, hogy a szovjeteknek a második világháború megnyerése után elsősorban a gazdasági-politikai hatalom megszerzése és megtartása volt a céljuk a keleti blokkban, emellett egy ideig eltörpült a kultúra, pláne azon belül a zene kérdése. Bár a szocialista realizmus eszméjét hirdették, nemigen lehetett pontosan tudni azokat a kritériumokat, amelyeken végigmenve kiderült volna, miként is várja el a Nagy Testvér ennek teljesítését. A kádercsere azonban határozottan végbement, az új üdvöske, Tamássy Zdenkó lett a Magyar Rádió könnyűzenei osztályának vezetője, aki egyben megkapta a Magyar Zeneművészek Szövetségének frissen létrehozott szórakoztató zenei szakosztályának vezetését is. Ignácz Ádám könyvében idéz a vele készült életút-interjúból, ahol feketén-fehéren elhangzott, hogy meg kellett tisztítani a rádió repertoárját a nyugati tartalmaktól, s ezt a hatalmi attitűdöt még több dokumentummal is alátámasztja. Számos érdekesség fellelhető ebben a kötetben, ezek egyike is Tamássy Zdenkóhoz kötődik, aki azt javasolta, hogy a tánczeneszerzők olykor kalandozzanak el a komolyzene területén, és ugyanez történjen meg fordítva is. A felvetés már eleve tragikomikus az utókor szemszögéből nézve, mégis meg kell említeni, mint komoly szaktekintélytől származó, de kétséges komolyságú gondolatot. De még a ma már hungarikumnak számító operett műfaját is próbálták felülről irányítani, a szocialista realista témát túlontúl is előtérbe helyezve. Hogy ezek mekkora esztétikai értékkel bírtak, azt már a játszottsági mutatókkal megválaszolta az utókor.

A tánczene szovjetizálása

Ignácz Ádám akkurátusan leírja, milyen pártállami lépések vezettek a cenzúra kiteljesítéséhez a Rákosi-rendszerben a szórakoztató zene területén. Nem bízta a véletlenre a hatalom, a Népművelési Minisztériumban tánczeneszerzői munkacsoportokat hoztak létre, majd pályáztatták a zeneműveket, hogy a szocialista embertípus szórakoztatását biztosítsák. A jelszó mindkét esetben ugyanaz volt – és ezt, megállapíthatjuk, átvette a kora kádári terminológia is –, a tömegek „átnevelésére”, zenei ízlésének formálására alkalmas zeneművek komponálása. A kézivezérlés jegyében még zenei ankétokat is szerveztek a Népművelési Minisztérium Zene- és Táncművészeti Osztálya, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Táncszövetség és a Népművészeti Intézet összefogásával, hogy bemutassák, hogyan kell szórakozni a szocialista viszonyok között. A zeneszociológiai és zeneesztétikai kérdésekbe is jó érzékkel és megfelelő arányérzékkel részletesen belemenő könyvből megtudhatjuk, a Zeneműkiadó mellett még egy Véleményező Bizottságot is létrehoztak, minden bizonnyal ez lehetett a Táncdal- és Sanzonbizottság szellemi elődje. Annyiból azonban mégsem, hogy ha elutasítottak egy zeneművet, akkor a kötet szerzőjének kutatásai szerint – az utódszervezet gyakorlatával ellentétben – semmiképpen nem indokolták meg, hogy miért.

A Martiny együttes 1958-ban
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A zeneszerzőknek így tulajdonképpen sötétben kellett tapogatózniuk, annál is inkább – így a kötet szerzője –, mert a zenetudósok túlságosan általános direktívákat fogalmaztak meg az alkotóknak. Azért, hogy a zeneszerzők ne maradjanak teljesen támpont nélkül – egyébként már a felvetés is abszurd, hogy bármiféle fennálló rezsim a zeneszerzők tollát akarja fogni hangjegyírás közben, mégis ez történt –, a Zeneművészek Szövetségének megbízásából Maróthy János tartott egy tanfolyamot 1953-ban, amelyen az összhangzattanon és a formatanon kívül a szocialista realizmus elmélete és a magyar népzene története is szerepelt a tantárgyak között. Ignácz Ádám kutatásai szerint az 1953-as és az 1954-es esztendőkben a fővárosban több mint négyszáz zeneszerző fordult meg az efféle továbbképzéseken. A szerző ezek után – nagyon helyesen – külön fejezetben tárgyalja, a zeneszerető közönség mennyire volt vevő az ilyen és ehhez hasonló akciókból fakadó művek befogadására.

Felmérések, jazz és beat

A kötet másik fajsúlyos része a korai Kádár-rendszer zenetudományi tevékenységének elemzése, felvetve azt a kérdést, hogy 1956 mennyiben és milyen téren jelentett cezúrát a populáris zene hatalom által irányított zenetudományi-zeneesztétikai megítélésében. A kiadvány külön alfejezetekben boncolgatja a zenetudósok által felvetett közérthetőség, a szabadidő felhasználása, a giccs és az értékes szórakozás közötti különbség, valamint a közízlés formálhatóságának problematikáját. Utóbbi keretében egy, a kommunizmusban addig szokatlan, 1962-ben Losonczi Ágnes által a Ganz-MÁVAG több mint háromszáz munkása körében végzett felmérést is elemez, melynek során az eredeti kutatás megállapította, hogy a műveltség foka és a „komoly” művészetek befogadására való készség között egyenes arányosság figyelhető meg. Vitányi Iván, a Kádár-rendszer megmondó emberének szerepe többször, többféle tematikában is mély elemzést nyer, ami a könyv egyik nagy erénye. Szóba kerül Vitányiék alkotókészség-vizsgálata, de a beattel kapcsolatos, meglehetősen részletekbe menő állásfoglalása is. A a könyv írója a jazz mint szórakozási forma kezdeti elítélésére, illetve zenei kategóriaként még a zenetudósok között is megfigyelhető bizonytalan besorolására is felhívja a figyelmet. Ehhez kapcsolódóan pedig álljon itt a könyvből vett részlet Kodály Zoltán beszédéből, amelyet 1962-ben a zeneművészeti szövetség ülésén mondott: „Hogyan jusson el az igaz szerelem magasztos érzéséig, vagy csak a nagy költők erről szóló remekeinek megértéséig az, aki a legdurvább erotika légkörében nő fel, és hogy találja örömét a mozarti zenekar éteri hangzásában, akinek füléből legfogékonyabb éveiben a szaxofon és a csúszkáló rézfúvók akkordjai kiölték a nemesebb hangzás érzékét? […] A szövetség bölcseire kell bíznom, hogy ez ellen a jazz-áradat ellen micsoda védekezési módot tudnak kieszelni. De hogy valamit tenni kell, az kétségtelen, mert belefullad egész zenei közéletünk”.

Ignácz Ádám nagy hozzáértéssel megírt könyve zenetudományi szempontból közelít a Rákosi-korszak és a kora Kádár-kor kultúrpolitikájához, és mint ilyen, feltétlenül hiánypótló munka, hiszen eddig ebben a témában elsősorban politika- és intézménytörténeti monográfiák vagy interjúkötetek születtek. A részletekben bújik meg azonban az ördög: érdemes minden lapját elolvasni, hogy az olyan részletekbe menő mozzanatokról is tudomást szerezzünk, mint a zenetudós Molnár Antal munkássága, a tömegdal mint műfaj kialakulása és megítélése vagy a beat és a pol-beat kapcsolata. A zeneesztétikai és zenetudományi szempontokon túlmenően pedig a könyv végére érve bizonyára kedvünk szottyan a Martiny-együttes vagy éppen Majláth Júlia szerzeményeinek meghallgatására, melynek során eldönthetjük, a kommunizmus ezen korai időszakában vajon értékálló műveket tudtak-e alkotni a korszak által támogatott vagy tűrt komponisták.

Ignácz Ádám: Milliók zenéje – Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2020.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.