Nincsen létjogosultsága minden narrációnak

Egy család esetében nem különböző narrációk versenyeznek egymással, hanem egy közös narráció van.

65d449b0-45b4-4762-acaa-e3fc6d5a263e Fotó: 123RF

A tárcaíró a minap újra találkozott azzal a gondolattal, hogy minden narrációnak van létjogosultsága. És elszomorodott. Világunk pusztulását ugyanis ez az ártatlannak tűnő kis mondatocska okozza. Elsőre persze úgy tűnik, hogy ez egy nagyon nyitott világkép. Hiszen ki ne szeretne egy olyan világban élni, ahol mindenkinek igaza van? Ahol nincsen jó és rossz, hiszen minden narráció egy-egy külön világ, amelyek ráadásul összemérhetetlenek, összehasonlíthatatlanok. Ennek a gondolatnak a mélyén tulajdonképpen az áll, hogy minden és mindenki egyenrangú, egyenlő. Nincsen olyan narráció, amelyet el kellene vetni. Nincsen olyan gondolat, amelyre azt mondhatjuk, hogy az ördögtől való, vagyis erkölcstelen. Ha viszont nincsen erkölcs, akkor mindenféle magatartás megengedett, hiszen hogyan is ítélhetne el az ember bármit egy olyan „csodálatos” világban, ahol minden narrációnak létjogosultsága van?

Olyan mértékig megfertőzte ez a modern kor utáni gondolat a világot, hogy túllépett az irodalom, a kultúra keretein, és életmóddá változott át. Egy nagyon nyitottnak tűnő életmóddá. Csakhogy azt is lehet mondani, hogy ha minden narrációnak létjogosultsága van, akkor senkinek se lehet igaza. Ha végiggondolja az ember, akkor ez a világ, ahol senkinek sincsen igaza, már nem tűnik annyira élhetőnek. Ez a világ maga az anarchia. Megszűnnek a minták, megszűnik a hagyomány, elmondhatatlanná válik a múlt, megérthetetlenné a jelen és tervezhetetlenné a jövő.

Ha minden narrációnak létjogosultsága van, akkor senkinek se lehet igaza
Fotó: 123RF

Vallás sem lesz egy olyan világban, ahol minden narrációnak létjogosultsága van. Nem lesz értékrendszer, hiszen minden és mindennek az ellenkezője helyénvaló. A tárcaíró azon gondolkodott, hogyan néz ki ez a modern utáni életszemlélet a családban. Egy család esetében ugyanis nem különböző narrációk versenyeznek egymással, hanem éppen arról van szó, hogy egy közös narráció van. Méghozzá az, hogy a család egy szövetség. Egy olyan szövetség, amelyben figyelnek egymásra a családtagok, a családfő pedig mindenkire vigyáz. Ami nemcsak védelmet jelent, hanem lelki támaszt is. Egy olyan embert, akihez bármikor bizalommal lehet fordulni. A családfő feladata, hogy gyökeret verjen az anyaföldbe, hogy továbbvigye, ápolja a hagyományt, hogy tisztában legyen a múltban elkövetett hibákkal és erényekkel. Hogy tudja, mi hozott áldást és mi hozott átkot. Egy családban akkor lesz több narráció, amikor szétesik. És akkor aztán tényleg mindenki arra törekszik, hogy minden narrációnak legyen létjogosultsága. Egy társadalommal, egy nemzettel, egy kultúrkörrel sincs ez másként. Akkor szűnik meg az egységes narrációja, amikor szétesik. És addig kergeti mindenki az igazát, amíg el nem tűnik a föld színéről. A tárcaíró azzal is szembesült a minap, hogy a gyökértelen, biztos világkép nélküli ember milyen rombolásra képes a lelkekben. És azt is látja, hogy azok, akik ugyanazon narráció mentén élnek, mennyire támaszkodhatnak egymásra.