időjárás 4°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Elrabolt Hungária: képeslapok egy álom utolsó éveiből

Juhász Kristóf
2020.11.21. 08:05
Elrabolt Hungária: képeslapok egy álom utolsó éveiből

Körkép a boldog békeidőkből, a Monarchia utolsó éveinek hihetetlen szellemi pezsgéssel bíró, reményt keltő korszakából – mintha nagyszüleink-dédszüleink fiókjaiban kotorásznánk. Meleg, otthonos érzés, hiszen ha nem is jártunk mindegyik helyszínen, tudjuk, hogy felmenőink a jelenlegi Magyarország bármelyik pontjáról útlevél nélkül mehettek oda. Akkor még mindegyik ugyanúgy Magyarország volt. És nem valami tákolt, barkácsolt ország, hanem a magyar géniusz működésétől megtermékenyült, mégis mindent befogadó, virágzó vidék. Várak, fürdőhelyek, turistaházak, bányák, művésztelepek, határállomások. Szőlőhegyek és jégbarlangok. Templomok és temetők.

Kárpát-medencei szellemi teljesítményeinket ismerő, a generációkat betegítő Trianon-traumának fittyet hányó, nyitott szemű kóborlóknak is kultúrsokk lehet Balázs D. Attila és Pataki Tamás (munkatársunk) Elrabolt Hungária című albuma. A nem cipelhetetlenül vastag, ám tekintélyesen széles kötet amolyan íróasztal fölött mélázgatós vagy fotelben lapozgatós, tudatnyitogató olvasnivaló.

A Monarchia boldog békeideje, az első világégést és Trianont megelőző, új aranykort ígérő álomkorszak képeslapjainak gyűjteménye ez. Minden laphoz két remek és érzelmileg mélységesen érintett szerző pár bekezdésnyi gondolata társul.

 

Elég csak megnézni a tusnádfürdői képeslapot 1911-ből, Képzelt jövő Szent Anna tava alatt alcímen: a reformkor vernei futurizmusának – amit a XXI. században steampunk néven emleget a bohó ifjúság – valóságos esszenciája ez. Zeppelinek, duplafedeles repülőgépek, magasvasutak kerülgetik egymást az égen, a földön automobilok, motorkerékpárok, triciklik, biciklik, kötöttpályás autóbuszok szolgálják a sürgölődő, abroncsszoknyás hölgyeket és cilinderes urakat. „Ha valaki azt mondta volna a század elején a székelyeknek, hogy néhány évtized múlva Tusnádfürdő lesz a legkisebb város Románia területén, s nem az a futurisztikus magyar jövő vár az itteniekre, amit ez a lap is sugall, annak bizonyára azt mondták volna, hogy félrebeszél, mert talán túl sok borvizet ivott” – írja Balázs D. Attila.

Amit látunk, a múlté

Bárhová lapozunk az albumban, összeszorul a szívünk – itt egy vízaknai lap 1908-ból, amin egy virágzó, szecessziós fürdőegyüttest látunk. De mivel előbb olvassuk el az emlékezés címét: Meggyilkolt életérzés, már előre tudjuk, hogy amit látunk, a múlté. Aztán Pataki Tamás soraiból valódi tragédia bontakozik ki, némi jóslatszerű, kísérteties zárszóval:

„A levelezőlapon Vízaknafürdő sóstavai látszanak, jelesül a Rákóczi-tó (ma: Lacul Crisan) és a partját övező fából épült díszes, tornyos kabinsor. Mára lebontották az épületeket övező folyosót, a tavak közötti díszes kabinsort is, de a régi gyógyterem favázas épületét sem kímélték. A trópusi növényekből, sziklacsoportokból és növényágyásokból kialakított park is elgazosodott. 2003-ban pedig a szállodát, »annak életveszélyes állapota« miatt lebontották – manapság csak a gyógyterem, illetve a melegfürdőház állja a sarat. De az idő üzen: 1890-ben hatalmas felhőszakadás miatt az egyik lezárt akna megtelt vízzel, és öt – só által teljesen konzervált – honvéd holttestét dobta a felszínre, akik a vesztes vízaknai csatában haltak meg. Később még több alkalommal vetett fel a víz honvédholttestet ugyanitt, utoljára 1970-ben. Mert a múltat nem lehet végképp vízbe fojtani.”

A dicső középkor

Ha csak a képeslapokat látnánk, és az album végén a térképet, az is elég megdöbbentő lenne. Saját múltunk, a történelmi Magyarország, a magyar középkor dicső építményei, a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség legendás helyei… hazánk, és mégsem birtokunk.

Olvasóink sejthetik: bizarr korunkban ez egy politikailag inkorrekt könyv. Ha lefordítanánk bármelyik szomszédunk nyelvére, lenne nagy skandalum, hogy ezek itten megint irredenták, és már megint oláhoznak (tótoznak, rácoznak). De ha egyszer ez az igazság? Mert nem elég, hogy Hungária becstelenül lett megrabolva, még csak nem is tartotta semmire a rabló a kincseket, hanem hagyta méltatlanul lepusztulni.

 

Vagy saját, barbár képére formálta azt. Ha irredentizmus annak a ténynek a beismerése, hogy évszázados-évezredes szellemi és tárgyi örökségünkkel jobban bántunk-bánunk, mint új gazdái, úgy mindenki irredenta, aki hajlandó hinni a saját szemének.

Nehéz ügy ez. Ha a jószomszédi viszony feltétele, hogy valami beteg tudatállapotban elhisszük: Törcsvárat a románok építették, akkor nem jutunk semmire.

Utolsó királyunk

De miben reménykedhetünk? Adhat bármiféle reményt az, mikor az említett Törcsvár kapcsán Balázs D. Attila megengedi magának egy félmondatba rejtve: „Habsburg IV. Károly, az eddigi utolsó magyar király”?

Az úgynevezett racionalitás köreiben maradva itt nyilván el kell némulnunk. De tegyük föl magunknak a kérdést: mi termékenyítette meg a Kárpát-medencét? Mi hozta létre az album lapjain látható építményeket? A racionalitás vagy a határokat nem ismerő képzelőerő?

Vagy föltehetjük úgy is a kérdést: milyen országképet őrzünk szívünk legmélyén? Mert ugyanúgy van országképünk, mint Isten-képünk (apaképünk). Milyen belső kép dereng föl bennünk, ha azt mondjuk: haza? Egy közigazgatási egység megközelíthetetlen absztrakciója vagy a Magyar Királyság halhatatlan ethosza és mítosza?

 

 

A 112 oldalas, kemény táblás kötet, amelyhez Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere írt előszót, adomány fejében megrendelhető a www.elrabolthungaria.hu, illetve a Patrióták.hu weboldalról. Balázs D. Attila–Pataki Tamás: Elrabolt Hungária. Patrióták, 2020, Budapest.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.