Hol az a hely? – A Metro Klubban!

Az Illés–Metro–Omega „szentháromságból” a Metro viszonyult a legsimulékonyabban a Kádár-rendszerhez, ők voltak az ügyeletes szép- és jófiúk, ám az éppen fél évszázada a boltokba került első magyar koncertlemez, amelyet ők vettek fel Egy este a Metro Klubban… címmel, nem feltétlenül erről tanúskodik. Falon lógó fekete kardról és könnyűvérű lányokról is énekeltek a kócos kis ördögök mellett, „és közben szólt a Colt”, valamint sokatmondóan kérdezték, hogy: Hol az a hely?

Dusán és Zorán 1968. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Metro 1970-es lemezanyaga kifejezetten progresszívnek számított a korabeli zenei közegben, ami jórészt az ezen a lemezen tizenegyből hét dalt jegyző Frenreisz Károlynak köszönhető, illetve annak, hogy sikerült leigazolniuk az egyébként szintén őstehetség, de a sok turnéba belefáradó Schöck Ottó távozása miatt megüresedő billentyűs posztra a korszak egyik kiváló muzsikusát, Fogarasi Jánost, aki többek között arról is nevezetes volt, hogy neki volt először Hammond orgonája Magyarországon.

Hosszú előélet, megérdemelt koncertlemez

Nagy utat járt be és már tíz éve működött a Metro, mire kiadhatták koncertlemezüket 1970-ben. Számos kislemez, egy négyszámos középlemez és egy nagylemez boldog tulajdonosai voltak, olyan nagy sikerű és igényes számokkal, mint többek között a Dohányfüstös terem, a Pár csepp méz, a Bell, a részeges kutya, a Bábel, a Nem vagyok elveszett ember, az Azért is az égben járok, a Valami újat szeretnék vagy a Régi kép, szobrok. Emellett 1965-től folyamatosan adtak ki kötelezően teljesítendő angol nyelvű dalokat, mint a Pretty Woman, a Help!, a Keep searching vagy a The Rise and Fall, de hogy a Szovjetunió felé is gesztust gyakoroljanak, felkerült a repertoárra A Volgai hajósok dala is. A korabeli tinédzsereknek az angolszász számok és a Metro-dalok egyaránt őszintén megdobogtatták a szívüket, és még az idősebbek kegyeibe is beférkőztek azáltal, hogy a táncdalfesztiválokon ugyancsak sikert arattak: 1966-ban ugyan nem értek el dobogós helyezést, de döntőbe jutottak a Mi fáj? című számukkal, amely átlépte a közönség ingerküszöbét, nagy feltűnést keltett és még sokáig emlékezetes maradt, ahogy nyomot hagytak 1967-ben a Végre itt van az óra című dallal is. Hivatalosan ugyan Zorán adta elő és a Metro „csak” kísérte, de így is jócskán beférkőzött a köztudatba és ott hosszú ideig megmaradt a Fehér sziklák című szám, amivel 1968-ban megérdemelten második helyezést értek el.

A Metró együttes 1968-ban: elöl Sztevanovity Dusán, Sztevanovity Zorán, Frenreisz Károly, hátul Schöck Ottó, Brunner Győző
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Az 1969-es táncdalfesztiválon sikerült ezt az eredményt megismételniük, immáron hivatalosan is Metro együttesként, a Régi kép, szobrok című dallal. Miután az Omega és az Illés már rendelkezett nagylemezzel, a Metro következtek harmadikként 1969-ben. Első stúdióalbumukon a kötelező operettes, szirupos dalokon (Ülök egy rózsaszínű kádban, Citromízű banán) kívül, amelyek a magyar néplélekre hatva a legnagyobb sikereket aratták, szerepeltek igényes, jól meghangszerelt beatnóták is, mint a Hazárdjáték és a rock and rollos hangvételű Fekete Pál, ahogy szívhez szóló érzelmes líra is, mint az Egy szót se szólj vagy a Mária volt. Nyugodtan kijelenthetjük, egy évtized után olyan életmű állt mögöttük, hogy méltán adtak ki koncertlemezt, amelyen megmutathatták, hogy élőben is jól tudnak zenélni és ezzel mekkora hatást érnek el a közönségnél.

„Gara” beveti magát

Az 1970-re a tagcserék ellenére kétségkívül a csúcsra jutó Metro a dzsessz-zongorista Fogarasi János felvetésére kezdett el gondolkodni egy koncertlemez elkészítésében. Fogarasi ekkor már „Gara” fedőnéven munkadossziéja tanúsága szerint négy éve aktív tagja volt a Belügyminisztérium III/III. Főcsoportfőnöksége állambiztonsági hálózatának először ügynökként, majd előre lépve a ranglétrán titkos megbízottként. A zenekari társai egyöntetű visszaemlékezései szerint egyáltalán nem is sejtették róla, hogy a progresszív dzsesszmuzsikus, aki az ő zenei arculatukra is egyre jobban rányomta a bélyegét, kettős játékba keveredett. Tartótisztje több alkalommal is elégedetlen volt a jelentéseivel, pedig belügyes pályája elején még saját feleségéről (!), Fábri Éva énekesnőről is jelentett, ez utóbbi esetben azt vetette szemére operatív tisztje, hogy túlságosan el volt foglalva az énekesnő ajnározásával, énektudásának és külső megjelenésének dicséretével, miközben a kultúrpolitikai vonatkozásokról nemes egyszerűséggel megfeledkezett. Na de „Gara” ennél cifrább helyzetbe is keveredett, igazi kádári-abszurdisztáni módon. Mivel a későbbiekben sem nyerte el teljes mértékben a belügyi feletteseinek bizalmát (a bizalmatlanság persze kulcsszó volt az államvédelemnél), amikor 1969-ben Svédországban játszott egy magyar vendéglátós zenekarral, és az ottani emigráns magyarokról adott jellemzéseket, újfent nem voltak vele elégedettek. Tartótisztje, Boruzs István rendőr őrnagy a besúgói jelentés értékelésekor leírta, hogy a Fogarasival kint lévő zenekar másik tagját, akit ekkor társadalmi kapcsolatukként tartottak számon (ez az ügynöknél alacsonyabb presztízsű kategória volt a Belügyminisztériumban), az ügynök, azaz „Gara” ellenőrzése és adatainak bővítése céljából beszámoltatják. Ez a társadalmi kapcsolat pedig nem volt más, mint maga „Gara” felesége, Fábri Éva. Ezek után már csak az a kérdés, hogy a háttérben jót röhögtek-e együtt és a hálószobában megbeszélték-e, hogy mit jelentenek egymásról, vagy lopott óráikban, sandán hátrapillantva az íróasztaluk mellől szúrták egymást hátba. Ha ez utóbbi, akkor innen nézve nagyon úgy tűnik, nem csak szerelmi háromszögek léteznek a házastársak megcsalására.

„Gara” egyébként a hatvanas évek második felében elsősorban a nyugati vendéglátós világból küldött jelentéseket a magyar kollégáiról, és hogy miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, annak több oka lehet: egyrészt lelkiismeret-furdalástól vezérelve menthette a menthetőt és igyekezett elbagatellizálni a jelentéseit, de az is előfordulhat, hogy tényleg ennyire futotta tőle, és amennyire tehetséges zongorista volt, annyira nem értett a besúgáshoz, hiszen az is külön az efféle világra nyitott lelkivilágot feltételez. Néha azonban megcsillogtatta ebbéli tudását és kapott dicséreteket is, amiért értékes információkkal szolgált, emiatt Fogarasi János belügyi természetrajza meglehetősen sokszínűnek mondható. Amikor 1970-ben csatlakozott a Metróhoz, érdekes módon nem a saját zenésztársairól kértek tőle kéthetente jelentéseket, hanem a konkurenciáról, az Illésről, akikkel szemben bomlasztó tevékenységbe vonták be. Úgy lépett ugyanis fel, mint aki a Svédországban szerzett tőkéjéből magánstúdiót akart létrehozni – hogy ez akkoriban mekkora illúzió volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy erre Magyarországon még egy évtizedet kellett várni, akkorra enyhült csak ugyanis annyit a rendszer, hogy csaknem egy időben két magánstúdió is létrejöhetett, a Bohus János-féle Főnix, illetve a Kóbor Jánosék által alapított Omega –, ami alkalmas lett volna, hogy lazítsa a Szörényiék közötti együttműködést mintegy laza munkaközösséggé züllesztve őket, természetesen más zenészeket is bevonva ebbe a társaságba. Hogy mennyire nem beszélt a levegőbe, tudni kell róla, hogy kitűnő hangmérnöknek is számított, az általa megkeresett pénz illusztrálására pedig jó példa volt a nyugati típusú autója, amelynek mindenki, még a zenészek is a csodájára jártak, sőt egy ügynöki jelentésben is szerepelt.

Az 1970-ben szinte semmi realitással nem rendelkező magánstúdió-ötletet aztán „Gara” felvetette Szörényiéknek, de ez a „vállalkozás” nem indult be, amiből a korabeli rajongók – akik erről a machinációról persze semmit nem tudtak – profitáltak a legtöbbet, hiszen egyelőre együtt maradt az Illés. Az alapötlet viszont nem volt rossz, mert kiválóan alkalmas lett volna, hogy az egyéni érdekek előtérbe helyezésével szétbomlassza az Illést, ám ezt a munkát három év múlva mások végezték el helyette, igaz, ennek sikerességéhez kétségkívül kellett az Illés belső kohéziójának végleges és végzetes meggyengülése is. Így aztán Fogarasi Jánosnak nem maradt más hátra, mint hogy a Metróban való zenéléssel egy időben a másik problémás együttesről, a Kexről jelentsen. A kifejezetten ingadozó hatékonyságú ügynöki karrierje egészen 1977 novemberéig tartott, ekkor bocsátották el a légióból. Ezt hivatalosan kizárásnak nevezték, mint minden ilyen cselekményt az állambiztonságon belül, de a szó kifejezetten szigorú hangulata nem jelenti azt, hogy örök haragban váltak volna el, egészen egyszerűen csak Fogarasinak megszűnhetett vagy meggyengülhetett a kapcsolata azzal a könnyűzenei szcénával, amiről addig rendszeresen jelentett (ekkor a Csík–Fogarasi–Jávori-trió tagja volt, majd innen igazolt 1980-ban a Horváth Charlie nevével fémjelzett, de ekkorra már itthon perifériára került Olympiába).

Az ügynök ötlete

Fogarasinak azonban a Metro tagjaként – ahol egyre inkább előtérbe került zeneileg, szoros együttműködésben dolgozva Frenreisz Károllyal – egy épkézláb ötlete is támadt: csináljanak koncertlemezt, olyan még úgysem volt Magyarországon, a banda pedig megérdemelné, ha már úgyis olyan vehemens drukkerhada alakult ki a Metro Klubban, amelynek törzshelye ekkor már 1966 óta a VII. kerületi Síp utca és Dohány utca sarkán álló egykori Árkád Bazárban (ahol eredetileg egy igen látványos játékbolt üzemelt 1908 óta) volt található. (Előtte a zenekar játszott a Hangulat Bárban a Nyugati pályaudvar mellett, majd immáron Metro Klubként az V. kerületi Irányi utcában és a Petőfi Sándor utcában, ezután a VII. kerület Rákóczi út 66-ban, ahonnan a számmisztika jegyében 1966-ban költöztek végső, ámde leghíresebb, kultikussá vált törzshelyükre.) A szavakat ezúttal tettek követték, és Fogarasi kihasználva a belügyi szempontból tulajdonképpen fedőállásának is tekinthető MAFILM stúdiót, ahol hangmérnökként dolgozott, elhozott onnan egy UHER magnót, amellyel jobb minőségben lehetett rögzíteni az egyébként nem túl jó akusztikájú koncertteremben zajló zenei élményt (vannak azonban olyan visszaemlékezések, miszerint az MHV kölcsönözte neki ezt a szerkezetet). Az MHV-val persze előzetesen kötelező volt az egyeztetés, de hogy, hogy nem, sikerült meggyőzni őket, hogy menni fog ez a vállalkozás. Az UHER magnetofon aztán felkerült a Hammond orgonára, és a kor színvonalához képest kitűnő minőségű mikrofonokat is sikerült úgy beállítani Fogarasi János vezetésével, hogy azok kihozzák a maximumot a helyszín hangzásából.

Megkérdezték Júliát a kócos ördögök

A koncertlemez kissé meglepő módon egy elgondolkodtató számmal kezdődik, amelynek címe: Ha Júliát kérdeznék meg. A Sztevanovity Zorán és Dusán által írt dal kifejezetten szokatlan hangvételű a Metróhoz képest, miközben az élet nagy dolgai kerülnek előtérbe. Picit hippis beütésű a szöveg, és első hallásra talán kicsit bárgyúnak is tűnhet Júlia, de ha jobban belegondolunk, nem az, mert a világot mozgató olyan fontos tényezők kerülnek ebben a számban előtérbe, mint a fegyverkezés, amelynek a főhős esküdt ellensége. Az, hogy a látszatra kissé butuska leányzó mégsem annyira az, azt elárulja a szöveg is, amelyben azt éneklik, hogy „Jól tudom én, az ilyen bonyolult dolgokhoz Júlia túlzottan nem ért/Ha tehetném, mégis valóra váltanám sorra minden ötletét”. A szocialista erkölcsöt is arcul csapják ebben a számban, amikor azt éneklik, hogy Júlia szerint a tengeralattjárókat arra kell használni, hogy megfigyeljék, hogyan szeretkeznek a rákok. Még a beatklubok is előjönnek, mint amiket az óvóhelyek helyett kellene építeni, ugyanis azok a nagy hangerőtől biztos nem dőlnének össze, míg az ENSZ Biztonsági Tanácsának a naiv lány szerint csak olyan édes kis semmiségekkel kellene foglalkozni, hogy egy fiúnak illik-e randevút kérnie az utcán egy lánytól, és még az is kiderül, hogy Júlia a Washington és Moszkva közötti forró drótból legszívesebben hősugárzót csináltatna. A zene zaklatott ritmusú, Brunner Győző szinkópált dobolását folyamatos pergőzések teszik még dinamikusabbá, Fogarasi orgonajátékával megtűzdelve pedig valahogy mindig az Emerson Lake and Palmer jut az ember eszébe. Nem azért, mert zenei ötletet csentek volna, hanem a szám hangulata, színvonala és összhangzása miatt. A bravúros nótát megfelelő decibelű üdvrivalgás és lánysikoly jutalmazza, ami jól visszaadja a korabeli beatklubok izzó, sokszor túlfokozott légkörét.

Az Egy este a Metro Klubban koncertlemez borítója

A Hol az a hely?-ben már hangzás alapján gyanús, hogy úgynevezett hápogót is alkalmaztak a gitáron torzítás gyanánt, és folytatódik a progresszív rockmuzsika, mintha nem is ugyanez a zenekar énekelt volna egy évvel azelőtt a citromízű banánról. Ez a szám, ahogy az előző is, szerepelt Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című, abban az évben rendezett filmjében, amelyben ezt a darabot a Budai Ifjúsági Parkban adták elő. (Az Illést szilenciuma miatt ki kellett hagyni szereplőként a filmből, csak a számaik hangozhattak el, de azokat mások játszották). Itt is mélyenszántó gondolatok hallhatók, Frenreisz Károly éneklése pedig mindezt jól alátámasztja. Az önrendelkezés, a személyes szabadság és közvetett módon a demokrácia vágya, vagy még inkább a törvényen kívüliségre való törekvés pregnánsan jelenik meg, mai füllel hallgatva kicsit csodálkozni való is, hogy ennyire könnyen felkerülhetett a lemezre. Persze a hivatalos szervek felé meg lehet mindezt magyarázni azzal, hogy az ifjonti hév szülte ezt a számot, és a generációs különbségek kiéleződése jelenik meg benne. Ennek a két számnak a feszültségét oldja fel a könnyed hangvételű És közben szólt a Colt című szám, ami a vadnyugati romantikát varázsolja elénk egy csapásra egy szerelmi történetben, melyben a főhős úgy hal meg, hogy közben csókolja a szerelmét. A könnyedebb stílus folytatódik az 1x, 2x, 3x… című dalban, amelyben egy balek énekli el viszontagságait, a közönség legnagyobb örömére. A komolyságot az Árva bárka hozza vissza, ami talán túlságosan is nagy kontraszt az előző két számhoz képest. Költői képben, de az elmúlásról szól. Némileg szokatlan módon keringő ritmusban írták meg, és a dobkiállások csak fokozzák a feszültségét, ahogy a billentyűszóló is. Ezután a gigasláger Kócos ördögök következik, ami ugyan zenei megoldásaiban enyhén szólva sem a legbonyolultabb megoldásokat alkalmazza, de a kitörő hangorkán jól mutatja, hogy ez (is) kell a közönségnek.

Kard, fánk és könnyűvérű lányok

A B oldal első száma a Lóg a falon egy fekete kard, ami némi túlzással már a hard rockot, illetve Frenreisz Skorpió-beli karrierjét vetíti előre. A költészetére is érdemes odafigyelni, a kard jelen esetben a vágyak megakadályozásának eszköze. A sikoltozásból kiindulva a közönségnek bejött, még azt is mondhatnánk, hogy kár, hogy a Metro nem maradt ezen a nyomvonalon, de ha belegondolunk, a Metro legénységéből a későbbiekben, miután feloszlottak, mindenki azt csinálta, amihez a legjobban értett: Zorán szólókarrierbe kezdett, és nem véletlenül ő adta az első unplugged koncertet Magyarországon, Dusán dalszövegírással foglalkozott igen magas színvonalon, Brunner Győző a Taurus kudarca után elment vendéglátózni, majd Balázs Fecóval még az eredeti, mondhatni „mínusz egyedik” Korál dobosa lett, később dobtanításra is adta a fejét (ma Kanadában él), Frenreisz a rockban teljesedett ki és ma már ő vezeti a hangosítással foglalkozó Omega Kft.-t is, míg Fogarasi pedig a szíve csücskének számító színtiszta dzsesszt játszotta (attól a kis kitérőtől eltekintve, hogy játszott a P. Mobilban is) és haláláig oktatott a kőbányai zenei szakiskolában.

A Ha fánk vagy, örülj, hogy élsz! című nóta a zenekar egy kicsit bohókásabb énjét hozta elő, ugyanakkor ismét mélyebb mondanivalót is közvetített. Átvitt értelemben a mindenkori kisemberek elégedetlenségét állítja pellengérre zseniálisan vicces módon, illetve talán még az is benne van, hogy ha nem túlságosan tehetséges az ember, akkor ne nagyon ugráljon, mert könnyen eltapossák. Zeneileg két külön részre osztható, egy lassúbb, szolidabb felvezető jellegű verzéből és egy dinamikus, a beat minden jegyét magán viselő refrénből, ami a végén Fogarasi szenzációs billentyűfutamaiba torkollik. Frenreisz ezután elénekli Az én életrajzomat, a szentimentális hangszerelés itt tudatosan ellentétben áll a szöveggel, mert egy szemtelenül fiatal srác éneke ez, aki a szám végén el is ismeri, hogy még alig történt vele valami lényeges, mindössze csak játékból állt az élete. A szentimentalizmust némileg ellensúlyozza a középrészben játszott élénk gitárszóló és az erőteljesen előadott refrén, ami viszont Led Zeppelin-hatást mutat. A könnyűvérű lányok tabudöntögető dal a prostitúcióról, kifejezésre juttatva azt a férfivéleményt, miszerint ezek az erkölcsükben romlott hölgyek legalább őszinték, mert senkit nem áltatnak szerelemmel, s a gondolataikat nyíltan kimondják, szemben a társadalom döntő többségével. Figyelemre méltó a szám elején a Hammond sok ötlettől vezérelt, változatos szólama, ami a lábcines kiállás alatt megismétlődik, és hatására szinte látjuk a szereplőket a hűvös éjszakában. A feszültség a szám előrehaladtával sem oldódik fel, majd egy fokozatosan emelkedő hangsorban ér véget. A koncert zárószáma, A szívem hív, hív egy könnyű, nyári szerelemről szól, amelyben az énekes őszre már elfordul szerelmétől, de önkritikusan áll magához, amiért ezt megtette. A zenében újfent Fogarasi dzsesszes futamai furakodnak elő, míg Zorán gitárszólója már-már a slendriánságig laza. Itt ér véget a koncert a közönség vastapsa közepette, mi pedig csak elképzelhetjük, milyen lehetett odabenn a hangulat. Az első magyar koncertlemez alcíme, vagy inkább a főcím folytatása (a három pont is erre utal a borítón) nem véletlenül lett az, hogy „…készült ez a felvétel, szombat este, azok számára, akik kintragadtak”. Abban az időben ugyanis jóval többen voltak a falakon kívül, mint akiknek sikerült bejutniuk, még úgy is, hogy volt tagsági könyvük. A visszaemlékezők szerint a kint rekedtek elözönlötték és eltorlaszolták az utcát olyannyira, hogy a trolibusz sem tudott tovább közlekedni egy jó ideig. Jó okunk van feltételezni, hogy ezek után a trolivezetők is megvették a lemezt.

Metro–Omega–Illés egy színpadon, telt házas stadion 2001. június 2-án, 40:11-től Kócos ördögök.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=GeB6s6OyPMk[/embed]