A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Segélykoncert – Segítségnyújtás a szegénytől a még szegényebbnek II. rész

Az addigi legnagyobb szabású segélykoncert megrendezését hirdették meg az angol és amerikai Live Aid nyomán Magyarországon is Élő segély Afrikáért címmel a pártállami vezetés egyetértésével, bár nem túl hatékony támogatásával. Az alapvetően zenészkörökből, alulról jött kezdeményezésre indult, a Budapest Sportcsarnokban (BS) adott szuperkoncertek óriási bevétellel kecsegtettek, és nem lehet tudni, hogy a jó magyar szokás szerinti bátyám-uram rendszer, a kommunista hivatalnoktempó vagy e két tényező szerencsétlen összeadódása miatt, de a törekvéseket nem koronázta egyértelmű siker.

2020. 12. 27. 8:30
Zorán Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Annyiból mindenképpen dicséretes volt a könnyűzenészek 1985-ös összefogása, hogy megmutatták, a bajban lehet rájuk számítani. Lehet, hogy nem túl sok éhező afrikai ember életét tudták megmenteni, de ahogy az egyik főszervező, Presser Gábor fogalmazott akkor a Petőfi rádióban: már akkor is megérte a kezdeményezés, ha csak kevés kisgyermeket nem kell csomagolópapírban eltemetni időnap előtt. A rendezvényhez kapcsolódóan Mondd mennyit ér egy falat kenyér? címmel stúdióalbumot is kiadtak (stílszerűbb lett volna egy koncertlemez, de erre már valószínűleg nem maradt elegendő idő, pénz és energia).

Sláger nélküli segélylemez

A magyar pop-rockzenészek még abban is a nemzetközi mintát követték, hogy írtak egy dalt erre az alkalomra, ami ugyan még arányait tekintve, magyarországi viszonylatban sem lett akkora sláger, mint angolszász társai (Do They Know It's Christmas?, illetve a legnagyobb átütőerővel rendelkező We Are the World), de legalább megpróbálták. Ez volt a valamilyen rejtélyes oknál fogva Mondd, mit ér egy falat kenyér? címre keresztelt és Rockzenészek az éhező Afrikáért alcímmel ellátott nagylemez címadó száma, amely Egy falat kenyér címen futott, de a dalban folyamatosan azt éneklik, hogy „Mondd, mennyit ér egy falat kenyér?”. A dal zenéjét Presser Gábor szerezte, szövegét Hobo írta, és egy igen érdekes alkalmi társulás adta elő a koncert előtt megjelent lemez nyitódalában. Ez volt a lemezborítóra is felírt – egyébként az összes előadó formációt kézírással tüntették fel – LGTRWHP csoportosulás, ami az LGT, Révész Sándor (akinek éppen ebben az évben, „visszatérése” alkalmából írt Presser Gábor egy szólólemezt, amelyen az egész LGT játszik), Wahorn András (Az A. E. Bizottság egyik szellemi atyja), Hobo és Póka Egon Benedek, a Hobo Blues Band basszusgitárosának alkalmi formációját jelentette. A dalról messziről érződik az LGT hangzásvilága, annak ellenére, hogy az énekesek egymás között testvériesen elosztották a szólamokat.

A Mondd, mit ér egy falat kenyér? címre keresztelt és Rockzenészek az éhező Afrikáért alcímmel ellátott nagylemez borítója

Némi öniróniával éneklik, hogy „amit csinálok, nem is olyan nagyon fontos dolog”, meg hogy mások azt állítják róluk, hogy „hülyítjük a népet dúrban, és bódítjuk molban”, de aztán a lényegre térnek, és felteszik a kérdést, hogy „Minden faj élhet, miért csak az ember haljon éhen?”. Éppen ennek megelőzése érdekében „pénz kell, minél több, és mindegy, hogy kitől és honnan”. Amikor Hobo pedig eldörmögi, hogy az összefogás érdekében „én meg elfelejtem, amit írtak és jelentettek rólam”, az egyáltalán nem leplezett utalás a Belügyminisztérium róla szóló jelentéseire. Nagy merészség még 1985-ben is ilyet énekelni, de úgy tűnik, a sanzonbizottság ez évi megszűnésével és a lemez gyorsított tempóban való felvételével és kiadásával az ideológiai és politikai felhangokra már kevésbé figyelt a Bors–Erdős tandem.

Az összefogás eszmeiségéhez nagyon illő dallal állt elő, de nem hazudtolta meg saját stílusát a KFT a Hátha csak álom című számával. Az együttes Balatoni nyár című slágerére emlékeztető hangszerelésű búskomor nóta egy lidérces rémálomról szól, ami a körülöttünk lévő világ igazságtalanságait állítja elénk („és legtöbbször szembe fúj a szél”), de mégis bízik a szebb jövőben. A szám végén egy felejthetetlen gitárszóló szerepel, ami bizonyítja, hogy az együttes tagjaitól időnként a fémesebb hangzás sem áll távol (lásd az 1982. májusi Popmajálison való fellépésüket a Budapest Sportcsarnokban, ahol a zenei környezet is jórészt ezt várta el tőlük). Nagy Feró az Üzenet című számot adja elő (nem tévesztendő össze a Beatrice Üzenetek című számával), a lemez szomorú hangvételéhez illően és népies stílusban, szájharmonikával, visszavarázsolva a hallgatót a sámánok világába, a szöveget viszont részben a „Hidegen fújnak a szelek” kezdetű népdal motívumaira építve. Mivel Nagy Feró ekkor már és még a Beatrice nélkül tevékenykedett, a meghökkentőbbnél meghökkentőbb produkcióit ismerve már nem csodálkoznivaló, hogy ebbe a stílusba is belemártotta magát. A P. Box Tízből vajon mennyi? című száma abban hasonlít a nagylemez címadó számához, hogy ebben sem hangzik el szó szerint a cím, de maga a szöveg az emberi létezés céljáról elgondolkodtató („Mondd, sors, azt mond meg, kinek mi jár?”). A dal a P. Box-tól kissé szokatlan módon harsány billentyűzéssel kezdődik – egyébként a koncerten is hasonló hangszerelésben játszottak –, és ez a későbbiekben is csak kevéssé tompul. A versszakok gitártémája nagyon feszes, a dobritmus a lábcinnel ezt csak fokozza.

A Dés László és barátai (Horváth Kornél, Karácsony János, Tóth Tamás) által felvett Kiáltok érted című nóta is a jótékonyság jegyében fogant, és a felállásból következően a szaxofon dominál benne. A lemezről a rockzenei hangvételtől meglehetősen elütő dalban mintha egy édesapa beszélne gyermekének a felnőtté válás nehézségeiről. A Varga Miklós Band egy méltatlanul elfeledett dala szerepel az A oldal zárótételeként Csillag a tóban címmel. A lassú, de mesterien felépített dinamikájú szerzeményben „egy süllyedő világ várja csillagát”. Varga Miklós nagyot énekel benne, megcsillantva hangszínei között nemcsak a rockert, hanem az érzelmes, nagy hangterjedelmű, lírai tenort is. A B oldal az Omega Pénz, pénz, pénz című számával kezdődik, a tőlük már megszokott computerizált zenével és harsány refrénnel.

A témaválasztás kicsit bicskanyitogató, de bizonyára ez is volt a cél, hogy a szegényeknek küldött segély mellett arról is essék szó, hogy mennyire fontos az életben a pénz, mert anélkül szinte semmit nem lehet elintézni.

A Hobo Blues Band Búcsú Bluesáért a Varga Miklós-számhoz hasonlóan szintén kár, mert több reklám esetén sikeresebb lehetett volna. Hobo és Deák Bill Gyula szakításáról szól, és a végtelenül kínzó szakítást méltóképpen mutatják be benne. A Prognózis Eltékozolt századok című számának tematikája ugyancsak a lemezhez való, de messze nem a legjobbjaik közé tartozik. A Satöbbi polgárpukkasztó Elhagyott az a… című száma teljességgel kilóg a sorból, semmilyen szinten nem illik a lemezbe és a lemez küldetéséhez, persze máskülönben vicces, ahogy a férfi-nő viszonyt kifigurázza, de egy stand up comedy részeként jobban el lehet képzelni. A Slamovits István által írt és Trunkos Andrással előadott Ments meg engem című lassú blues a gitáros bukott szólólemezére bármikor felférhetett volna, azonban nem tudott volna hozzátenni.

A dalok közül egyedül a V’Moto-Rock Miért adnánk fel? című száma került fel az adott előadó bármelyik nagylemezére, ezt Demjénék az együttes saját, 1986-ban kiadott ötödik nagylemezére tették fel. A többi lényegében elkallódott – némelyikük méltatlanul –, a koncerteken sem igen játszották, és egyikük sem merte megkockáztatni, hogy feltegye a saját hanghordozójára, illetve úgy gondolták, hogy ezeket a nótákat kifejezetten erre az alkalomra írták. Néhol érződik rajtuk a kapkodás, az, hogy „megrendelésre” írták azokat, de a mértéket lényegében mindegyik megütötte, sőt néhány közülük többre vihette volna, ám a kellő mértékű reklámot nem kapták meg. A Menyhárt János–Lerch István–Demjén Ferenc szerzemény azonban közülük is a legsikeresebb lett, méltán bejárta a maga útját, és rendszeresen helyet kap a mai napig Demjén Rózsi szólópályájának repertoárjában: 2016-ban a Papp László Sportarénában Charlie, Frenreisz Károly, Kovács Kati, Szörényi Levente és Zséda társaságában énekelte el.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=reMKs0X586A[/embed]

A nagylemezt már a koncert hivatalos közzététele előtt, december első napjaiban rögzítették, s a koncertek körüli napokban már lehetett kapni. Az MHV százezer példányt szánt a piacra, és minden eladott korong tizenhárom forinttal gazdagította a kezdeményezést.

A korabeli újságok a lemezt elég vegyes hangnemben fogadták, ami már jelzi a glasznoszty hatását, azt, hogy az addigiakhoz képest szabadabban lehetett megnyilvánulni bizonyos kérdésekben.

A Magyar Hírlap 1986. január 16-i számában azt írták, hogy „az ügy pártolói és a lemezt szerkesztő zenészek nem végeztek hányaveti munkát. Ha nem vették volna komolyan céljukat, és valóban csupán önreklámozási lehetőségnek tekintették volna segélyakciójukat – ahogyan a sandán megfogalmazott vádakból innét-onnét értesülhettünk róla – nyilván megelégedtek volna egy gyorsan összecsapható válogatással.

De ez a lemez többségében új számokat tartalmaz, és ezek közül is kettőt egyenesen erre a lemezre – illetve a koncertre – írtak a közreműködő zenészek. A címadó Egy falat kenyér […] meglehetősen pontosan kifejezi annak a korosztálynak az érzelmi viszonyát az éhezés számukra alig fölfogható jelenségéhez, amelynek többé-kevésbé képviselői a rockzenészek is. Ezentúl benne van a szubkultúra sértettsége is, visszamenőlegesen.”

Az Igaz Szó 1986. március 1-én kiemelte a lemezről: „A szándék előtt természetesen mély tisztelettel adózunk, ám ez nem adhat felmentést az alól, hogy megvizsgáljuk, mi is hallható egy ilyen felemelő cél érdekében. Ilyen értelemben egy efféle tematikus lemeznek különösen nagy a felelőssége, lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de erre a területre különösen igaz, hogy vagy jót vagy semmit – a nemes szándékú gesztus nem felmentés. Sajnos, ebből a szempontból ez a lemez igencsak összehányt munka. A dalok jelentős részének aligha van sok köze ahhoz a lemezfelirathoz, hogy Rockzenészek az éhező afrikaiakért, azon túl, hogy rockzenészek produktumai. Nagy Feró erre az alkalomra szóló Üzenete szokásos blöff, ezúttal népdalt idézve, bizonyítva, hogy egyes embereknek az MHV képtelen igent vagy nemet mondani. Az Omega Pénz, pénz, pénz száma elég disszonánsán cseng éppen egy ilyen lemezen, a HBB Bilihez szóló Búcsú Blues-a is magánügy csak itt. Újabb csoportot képvisel a Hátha csak álom (KFT), Kiáltok érted (Dés és barátai), a Csillag a tóban (Varga M. Band), a Ments meg engem (Slamó). A P. Box és a Prognózis kerülte az áttételeket, de csak közhelyekre futotta. Hátra van még a beszédes című Elhagyott aza a… kompozíció, ahol a három pont tényleg azt jelenti, amire saccol az ember látatlanban is. A Satöbbi egyébként is kiemelkedően gyér számának erre a lemezre kerülését nehéz lenne megmagyarázni nem csupán egy afrikai éhezőnek. Szerencsére van azért a lemezen két olyan dal is, amely miatt azért nem érzi magát teljesen becsapottnak a vevő.”

Óriási médiaérdeklődés, húszperces blokkok

A Táncdalfesztiválokat leszámítva a Magyar Rádió és a Magyar Televízió korábban még soha nem adott olyan nagy időtartamban közvetítést magyar könnyűzenei rendezvényről, mint az Élő segély Afrikáért című koncertről. A Magyar Rádió a kora délutáni óráktól, az első hang felcsendülésétől a késő esti órákig, az utolsó taktus elhangzásáig mindvégig élőben adta a koncert mindkét napjának minden mozzanatát. A zenekarok húszperces (nagyjából négyszámos) blokkjai közötti átállási időszakokat pedig tartalmas interjúkkal töltötték meg, megszólalt Presser Gáboron kívül mások mellett Révész Sándor és Závodi János a Piramisból, a Vöröskereszt képviselője, valamint producerként Szigeti Ferenc is, akinek ekkor is magyarázkodnia kellett, hogy a Karthago azért nincs ott a koncerten, mert szünetelteti működését. Ebből a szempontból Takáts Tamás járt a legrosszabbul, mert ő sem az akkor nem létező Karthago énekeseként nem szerepelhetett, sem a még szárnyait bontogató Senator tagjaként nem kapott meghívást a bulira. Drámai intermezzóként szerepelt a műsorfolyamban a Som Lajossal el nem készített interjú, Dám László ugyanis arról számolt be élőben (a rádiónál kollégái B. Tóth László és Györffy Miklós voltak), hogy a Piramis egykori főnöke nemes egyszerűséggel elhajtotta, amikor érdeklődött nála. A Magyar Televízió sem sokkal maradt le társintézményétől, 1986. január 13-án az akkori hétfői adásszüneti napot felülbírálva egy jókora válogatással lepte meg a nézőket, akik az elhangzott dalok mintegy felét hallgathatták-nézhették meg vagy vissza 17.30-tól 23.20-ig. Az első nap műsorvezetője B. Tóth László, a másodiké Antal Imre és Udvaros Dorottya volt.

A kétnapos sztárparádét a P. Box nyitotta meg, Presser konferálta fel őket úgy, hogy „kezdeni igazából senki sem szeret”, és valóban nem hárult rájuk túl hálás feladat. Az elsőnek kezdő zenekar átka őket is utolérte: a dobfelszerelés szinte üresen kongott és sokszor visszhangzott, a szólógitárt alig lehetett hallani, cserébe a billentyűt iszonyú módon előtérbe tolták, ami viszont jól szólt, és ha ez még nem lett volna elég, Vikidál Gyula olyan szinten be volt rekedve, hogy a közönség soraiban volt, aki ennek hallatán elsírta magát. Szinte nem volt egy értelmes hangja sem, vagy elcsuklott a magasabbaknál, vagy áthidalandó a tőle nem megszokott problémát, egész egyszerűen indokolatlanul bőgött, ordított, de a hangok nem igazán jöttek ki a torkán. Többek szerint ekkor kezdődött el az a lejtmenet a hangjával, ami végső soron ma is tart, s ami mindenképpen az azt megelőző két évtizednyi túlzott hangszalag-megerőltetés számlájára írandó. A közönség dicséretére legyen mondva, hogy a Zöld, a bíbor és a fekete című slágerükben az énekeltetős résznél lelkesen tapsoltak és fújták kívülről a szöveget. A másik nagy slágerüket, a Vágtass velemet pedig hangszeresen szinte teljesen újragondolták, és ha nem lettek volna mostohák a hangosítási körülmények, még élvezhető is lett volna. Ezenkívül a Bukott angyalt és a harmadik nagylemezük címadó számát, az Óment játszották el. Vikidállal rekedtségben a versenyt még Hobo sem vehette fel, aki emlékezetesen konferálta fel a lemezcímadó számot: Segítségnyújtás a szegénytől a még szegényebbnek.

A december 26-i koncerten a P. Boxon túlmenően a következő dalok elhangzását tudjuk rekonstruálni harmincöt év távlatából a televíziós felvételek alapján: Deák Bill Gyula és a Kormorán: Ne szeress engem, Nyújtsd a kezed; Varga Miklós Band: Európa; Satöbbi: Elhagyott az a…, Szolid parti; Prognózis: Szerelem szabadon, Tele van a város szerelemmel, Hajsza közben; East: Kiáltás, A történet végtelen; Hobo Blues Band: Zöld sárga, A bolond levele, Hajtók dala, Kis vörös kakas, Mata Hari; Locomotiv GT: Boksz, Ő még csak most 14, A szívbajt hozod rám, Egy falat kenyér (utóbbit Hobóval és Révész Sándorral); Révész Sándor: Szól a dal, Ajándék, Nem tudtam, hogy így fáj; Nagy Feró, Slamovits István: Üzenet, Ments meg engem; Skorpió: Elindulunk, Azt beszéli már az egész város; V’Moto-Rock: Garázskijárat, Gyertyák, Kulcs, Miért adnánk fel; P. Mobil: Csillag leszel, Kétforintos dal, Ez az élet, Babolcsai néni; Mini, Tátrai Tibor: Vissza a városba; Edda: A kör, Egek felé kiáltottam, KFT: Bál az Operában, Hátha csak álom; Hazel O’Connor: Stranger In a Strange Land, Omega: A Föld árnyékos oldalán, Vigyázz ránk!, Hallgatag szív, Pénz, pénz, pénz, Kötéltánc, Az őrültek órája.

Zorán volt a főnök a segélykoncert második napján
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A lágyabb dallamok kedvelőinek adott december 28-i második napon pedig így festett a fellépők repertoárja: 100 Folk Celsius: Anyám, ha szeretsz, Ohio, Paff, a bűvös sárkány; Zalatnay Sarolta: Szeress nagyon, Miért mentél el, Let's Go to the Party; Old Boys: The Land of the Thousand Islands; Szűcs Judith: Tudod, a tiéd vagyok, Csak ő érdekel, Csak egy szívet akarok, Egy levél (aláírás nélkül); Soltész Rezső: Jókedvű vagyok, Akit szeretnek, Várj, Gyertyaláng (Máté Péter emlékére); Dinnyés József (nem szerepelnek a számok a televíziós nyilvántartásban); Katona Klári: Képzeld el, Amíg várok rád, Ólomkatona; Neoton Família: Oh, Happy Day, Nyár van, Holnap hajnalig; Rock Színház; Benkó Dixieland Band (kettejük esetében nem lelhetők fel az egyes számcímek); Komár László: Hosszú hajnal; Faragó Judy István: Judy gitár, Hé, papa! (közreműködik: Alfonzó); Udvaros Dorottya: Ha senki se vár, Vendég, A hiába szép; Első Emelet: A film forog tovább, Édes évek, Nézelődünk; Kovács Kati: Névtelen banda, Így legyen, Johnny and Mary, Rock and roller; Bródy János: Ne szólj szám, Egy hétig tart, Ha én rózsa volnék; Koncz Zsuzsa: A Kárpáthyék lánya, Ne hagyj engem; Sztevanovity Zorán: Egészen egyszerű dal, Az ünnep, Apám hitte; Dolly Roll: Link a lány, Mária Makaróni, Csingilingi, Vakáció, Gina.

Fogd a pénzt és fuss!

A kétnapos monstre fesztivál tiszta bevétele a belépőjegyekből az első számítások szerint kétmillió-kétszázharminchétezer forint lett, ami alapot szolgáltathatott ahhoz, hogy elküldhessék az első segélyszállítmányokat az afrikai éhezőknek. A szervezők ezen felül még bíztak további bevételekben, mint például a háromszázezer, egyenként húsz forintba kerülő tombolajegy eladásából származó összegben és az MHV utalásában, ami újabb egymillió-háromszázezer forintot jelenthetett volna, ha mind a százezer kiadott lemezt eladják. A Magyar Televízió 300 ezer forint közvetítési díjával is számoltak, így összességében nagyjából kilencmillió forinttal gazdálkodhattak volna a terveik szerint. A Magyar Vöröskereszt már a Vörös Félhold Társaságok Ligájától kért tájékoztatást az adományozás technikai részleteiről, ám mégsem tudtak annyi pénzt fordítani a céljukra, mint amennyit elterveztek.

A korabeli médiában később megszellőztették, hogy a két koncert összességében majdnem deficittel zárult.

A szervezéssel ugyanis több probléma is adódott: nem verték nagydobra, de a koncerteken elmaradtak a telt házak, a tombolákat valami érthetetlen oknál fogva csak a rendezvények után kezdték el árusítani, s emiatt azokat alig vették (arról nem szól a fáma, hogy a fődíjul szolgáló személygépkocsit végül kisorsolták-e) és keveset tudtak eladni a nagylemezből is. A BS-nek viszont terembérletet kellett fizetni, nem is keveset, ráadásul a technikusok a zenészekkel ellentétben nem dolgoztak ingyen. Így a végén épphogy egymillió forintot tudtak utalni a Vöröskereszt számára, és hogy az ennél is nagyobb balhét elkerüljék, a karitatív szervezet további egymillióval megtoldotta a zenészek által kínkeservesen összegyűjtött pénzt. Sok év elteltével egyszer Zorán is összefoglalta a Zalai Hírlapnak a 2000. május 6-i interjújában erről az emlékeit:

– Sajnos a több évtizedes tapasztalatom a segélykoncertek körül nem igazán pozitív. Annak idején […] szerveztünk egy koncertet, az afrikai éhezők javára. Ez volt a Mondd mennyit ér egy falat kenyér. Rettenetesen bonyolult, hálátlan feladat volt, és rettenetesen nehéz volt kézben tartani, egyáltalán nyomon követni azt, hogy hova kerül a pénz.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.