Az 1956-os juta-dombi csata meghurcolt és kivégzett hősei

Marossy Endre hadtörténésznek, az 1956-os forradalom és szabadságharc kutatójának legújabb kötete a Kovács István vezérőrnagy, vezérkari főnök és társai pere 1958–1959 címet viseli. Előző három munkájával együtt tetralógiává bővült a juta-dombi ütközethez köthető katonatisztek életét, perét, többek esetében halálát feldolgozó könyvsorozata.

Marossy Endre Vizsolyi János szobrászművész, '56-os emlékművének avatásáan a Juta-dombnál Fotó: MTI / Máthé Zoltán

A hadtörténész számos kötetben tárta fel az 1956-os forradalom katonai műveleteit, mutatta be a harcokban, a forradalom oldalán résztvevő katonatiszteket, valamint az ellenük a megtorlás idején lefolytatott pereket. Azért írtam, hogy számosban, mert amikor rákérdeztem, hányban, néhány pillanatig elgondolkodott a válasz előtt.

– Nyolcban. Azt hiszem…

Az ember úgy vélné, hogy 1956 története, történelme teljesen feltárt. A valóságról Marossy Endre így beszélt:

– Óriási anyagmennyiség maradt ránk, levéltári iratanyag, börtöniratanyag, belügyminisztériumi, honvédelmi minisztériumi iratanyag. A megtorlás évtizedei alatt gyűlt össze ez a hatalmas mennyiség – magyarázta, hozzáfűzve: a legutóbbi három, egymással összefüggő, Kovács István, Mecséri János és Pércsi Lajos katonai perét feldolgozó kötet esetében mintegy harmincezer levéltári oldalt olvasott át.

A tetralógia első része a juta-dombi ütközetet mutatja be, amelyben az esztergomi 7. gépesített hadosztály nélkül nem arathattak volna győzelmet a XX. kerületi forradalmi erők. Előbbiek parancsnoka az 1958-ban kivégzett Mecséri János volt.

– A szabadságharcban Budapesten utolsóként a pesterzsébeti nemzetőrök szüntették be a harcot november 11-én. A forradalom országos jelentőségű emlékhelye a Juta-domb. Itt a forradalmárok a szovjet csapatokkal és az egykori, már feloszlatott ÁVH-sokkal szemben felvették a katonai értelemben véve reménytelen harcot. Mecséri János ezredest, az esztergomi 7. gépesített hadosztály parancsnokát Szabó Pál őrnagy, a légvédelmi tüzérosztály parancsnoka helyettesítette, aki november 2-án és 3-án páncélelhárító körletet alakított ki, az élére Kliebert László századost állította. November 4-én megszakadt a rádiókapcsolatuk a parancsnoksággal, ezért az utolsó érvényes parancsot teljesítették, miszerint fel kell szólítani visszafordulásra az érkező szovjet alakulatokat, ha ez eredménytelen, s ha lőnek rájuk, fegyverrel viszonozni a tüzet, megakadályozva továbbhaladásukat. A Pest felől érkező két szovjet menetoszlopra pusztító csapást mértek. Bizonyítha­tóan elesett legalább 23 szovjet katona és legalább öt államvédelmis, a juta-dom­biak oldalán mindössze egyetlen fő sebesült meg. A szovjetek meg sem kísérelték a sérült harci technika elvontatását, a sebesültek mentését. Az esztergomi volt a Magyar Néphadsereg egyetlen alakulata, amelyik tisztjeivel az élén szembefordult a szovjet csapatokkal. Ez olvasható egy szigorúan titkos katonai dokumentumban, amely a szintén titkos nyomozáskor keletkezett – elevenítette fel a hadtörténész, majd kifejtette: a csata után többen Esztergom felé indultak, útközben azonban megakadtak Óbudán, a Schmidt-kastélynál, a városrész legjelentősebb ellenállási gócánál, amelynek Pércsi Lajos őrnagy volt a parancsnoka.

A többi szereplőről a szerző elmondta, hogy Kovács Istvánt és Szűcs Miklóst a tököli kormányküldöttség tagjaként tartóztatták le, majd hurcolták el. A menet átkelve a Gubacsi hídon belefutott a juta-dombi csapatokba.

– Ez mindössze néhány ember, akikért a harmincezer oldalt kutattam, de ott vannak a kivégzettek, az elítéltek, a bebörtönzöttek, az internáltak. Habár a fennmaradt iratmennyiség csupán töredéke annak, amennyi volt.

– Vélhetően, mivel a nyolcvanas évek végétől elkezdődött megsemmisítésük – jegyeztem meg.

– Éppen a Kovács István-kötet kutatásakor bukkantam rá egyetlen mondatra, egy töredékre, ami megmaradt a megsemmisített mágnesszalagok közül – fejtette ki Marossy Endre. – Ez egy fedőnév volt, méghozzá azé a vezérkari ezredesé, akit ezen a néven szerveztek be és foglalkoztattak, amiről addig nem tudtunk. Lehetnek sokan, akiket azért becsülünk, mert nem tudták beszervezni őket, pedig lehet, hogy beszervezték, ám arról nem maradt fenn dokumentum.

Marossy Endre hadtörténész Vizsolyi János szobrászművész, 1956-os emlékművének avatásán a Juta-dombnál
Fotó: MTI / Máthé Zoltán

Kovács István október 31. és november 3. között töltötte be a vezérkari főnöki tisztet.

– Hogy mint a honvédség (a miniszter után) második embere, milyen szerepet játszott, azt az iratok hiánya miatt csak nagyon óvatosan tudom leírni – árulta el a hadtörténész, aki ellentmondásosnak festette le Kovács helyettese, a hadműveleti csoportfőnök Szűcs Miklós ezredes szerepét.

– A rendszerváltás után megjelent önéletrajzában nem írt arról, hogy hálózati ember lett volna. A Kovács-per harmadik szereplője, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka, Márton András ezredes elhárította a felkérést, amit Kovács István közölt vele, mert, mint mondta: úgy érezte, becsapják, miközben a vezérkari és a hadműveleti csoportfőnök át akartak állni a szovjetekhez, őt ültették volna a minisztériumba, hogy elvigye a balhét. A kihallgatásokon ez szóba került, vagyis nem lehetett alaptalan, mivel a másik két szereplő nem tagadta, ám nem is ismerte el, ami pedig a felmentésüket segíthette volna – idézett legújabb kötetéből Marossy Endre, megjegyezve: az 1956-os megtorlási perek az akkori jogszabályokkal sem találkoztak annak érdekében, hogy az előre elhatározott eredményt hozzák.