Szolgálati Mercedes és krónikus helyhiány

A magyar könnyűzenei előadók külföldi szerepeltetéseinek, valamint a külhoni zenészek hazai fellépéseinek megszervezésével a hatvan éve, 1961 januárja óta szervezetileg is önállóan működő, Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI) néven futó, zenészkörökben Interkoncertnek hívott szervezetet bízták meg a Kádár-rendszerben. Ennek jogelődjét Állami Koncertigazgatóságnak hívták, és már 1957. október 8-án összefoglalta feladatait a Művelődésügyi Minisztériumban a stallumánál férje miatt jóval nagyobb befolyásra szert tett Köpeczi Béláné. A referátumot annak rendje és módja szerint eljuttatták Aczél Györgynek is, ami jelzi, hogy a hatalomnak egyáltalán nem volt közömbös a kulturális élet ezen szeletének sorsa.

A Holéczy Együttes nagy népszerűségnek örvendett Fotó: Slágermúzeum

Fokozatosan önállósodó Interkoncert

A monopolszervezet tehát nemcsak ellenőrző, hanem operatív szereppel is bírt, utóbbi alatt elvileg az impresszálás kezdeményezését, irányítását és lebonyolítását is érthetjük, bár a legtöbb esetben az ügyek elindítása nem az Interkoncerten múlott. Szervezeti önállóságuk megteremtése akkor kapott újabb lendületet, amikor 1958. augusztus 1-jétől a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kikapcsolásával intézhették az útlevélügyeket. Ezt a tényt hivatalosan Szarka Károly külügyminiszter-helyettes közölte a dokumentumok szerint Aczél Györggyel, de ismerve a kádári hatalmi apparátus viszonyait, nehéz azt elképzelni, hogy erről előzetesen ne lettek volna információi a kulturális élet mindenható urának, sőt, hogy ne a tudta nélkül, netán a kezdeményezésére jött volna létre az immáron 1961-ben hivatalosan is önállósodó Interkoncert. Ehhez mindenesetre a hivatalos kommunikáció szintjén kellett a Művelődésügyi Minisztérium és a Belügyminisztérium együttes hozzájárulása.

A Holéczy együttes nagy népszerűségnek örvendett
Fotó: Slágermúzeum

A művészek kiutaztatásához, illetve a külföldi tartózkodásuk engedélyeztetéséhez az immáron szervezetileg is teljes mértékben önállóvá vált Interkoncertnek még ezek után is szüksége volt a kulturális tárca kiutazási bizottságának engedélyére. Közben a Külföldi Impresszáló Irodából 1960. július 1-jén Nemzetközi Koncertigazgatóság vált, rá félévre pedig elviekben önállóan is tevékenykedhettek. Ez azonban nehézkesen indult a tapasztalat, szakirányú végzettség (egyiküknek sem volt zeneművészeti diplomája, volt helyette belügyi kapcsolata) és rutin nélküli állománynak, ahogy azt Marton Károly újdonsült NKI-igazgató 1961-ben megállapította az őket ellenőrző kulturális tárcának írt jelentésében. További problémákat jelentett számukra az irodahelyiségek zsúfoltsága, ami a munkavégzésüket gátolta, egy szobában ugyanis egyszerre többekkel tárgyaltak. Belegondolni is tragikomikus, hogy egy-egy jelentősebb sztárzenekarral történő megállapodás úgy zajlott, hogy közben ad absurdum egy éttermi zenész nyugati szerződését is megkötötték ugyanabban a szobában, miközben minden további nélkül hallhatták egymás gázsijainak összegét.

Az NKI igazgatóját mindemellett még az is frusztrálta, hogy

a kultúrpolitika szerinte csak a pénzügyi eredményeket várta tőlük, a jó munkakörülményeiket viszont már nem biztosította.

Ehhez mindösszesen csak annyit jegyezzünk meg, hogy noha valóban krónikus helyszűkével küzdöttek, ugyanakkor volt egy vállalati Mercedesük, amivel igencsak jól tudták reprezentálni magukat, még Nyugat-Európában is megállták a helyüket (ehhez képest az Omega még egy évtizeddel később is csak egy lepukkant kisbusszal furikázta magát széles e világban). Ezzel együtt igencsak elhibázott módon leginkább a „baráti országokból” tervezték a magyar könnyűzenei importigényt kielégíteni, aminek az lett a következménye, hogy lasszóval kellett fogni ezekre az esztrádműsorokra az itthoni közönséget. A külföldre küldött magyar vendéglátóipari zenészekkel ugyanakkor igyekeztek a hazai devizaforrásokat gyarapítani, ami arra is jó volt, hogy időnként néhány divatos nyugati zenekart is meghívjanak Magyarországra.

„A szocialista export nem éri el az elvárható értéket”

Az egyszerre három tárca (Művelődésügyi Minisztérium, Pénzügyminisztérium, Belügyminisztérium) felügyelete alá tartozó, az V. kerület Semmelweis utca 1. szám alatt működő (később, 1970-ben a többi könnyűzenei intézménnyel a Vörösmarty téren lévő „Elizélt Palotába” költöző) Interkoncertnél végzett pártállami revízió szerint néhány év alatt rohamosan megnőtt a forgalmuk, de a szervezettségi szintjük ezt nem követte: ugyan még mindig megvolt a Mercedesük, ám a helyiségproblémáik megmaradtak, miközben létszámot kellett volna emelniük a megnövekedett munka miatt. Az NKI új igazgatója, Varga István a tárcához intézett levelében a változtatásokat szorgalmazta, és a szocialista elvárásoknak megfelelően hangsúlyozta, hogy szükséges a dolgozók káderfejlesztési tervének kidolgozása. Az NKI aztán nem egészen egy évtized elteltével – az új gazdasági mechanizmusnak köszönhetően – külső üzletkötők felvételével enyhített gondjain, amelynek eredményeként NSZK, Ausztria és Svájc területén egyre többször léptek fel magyar könnyűzenészek, az egyéni kiutazással fellépő zenészek száma pedig két év alatt megduplázódott. A külföldi televíziós társaságokkal szintén igyekeztek kialakítani gyümölcsöző kapcsolatokat.

A tánczene az NSZK-ból ebben az időszakban majdnem tízszer annyi bevételt hozott, mint az összes komolyzenei műfaj együttvéve, ugyanis az utóbbi 114 ezer, előbbi 965 ezer forintot hajtott, ráadásul az egyéb zenés vagy táncos előadások további 237 ezer forintot realizáltak. A másik két, német nyelvű országban hasonlók voltak az arányok. Nagy-Britanniával az NKI könnyűzenei kapcsolata viszont a tizedére csökkent néhány év alatt az ottani erős zenészszakszervezetek fellépése miatt, amelyek legalább annyi angol zenész magyarországi fellépését követelték, mint amennyi magyar fogadásáról ők gondoskodtak. Ez sokszor nem valósult meg a „rothadó kapitalizmust” elítélő kommunista ideológia miatt. Ugyanakkor a zenészek behozatala mégis fontos szempont volt az NKI terveiben, rendszeresen jártak Nagy-Britanniába, Hollandiába és az NSZK-ba fellépőket keresni ottani menedzserek segítségével. Nem egyszer az ORI igazgatója, Keszler Pál is elkísérte őket.

A külföldi szocialista társintézményekkel nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk, mert Nyugat-Európában árban alákínáltak a magyar művészeknek, ezért a lehető legkevesebbet érintkeztek a Szovjetunióval, Romániával és Bulgáriával, sőt Csehszlovákia jelentős összeggel tartozott a magyar fellépők után. Különösen sok kintlévőséget állapítottak meg az akkoriban népszerű, ám 1970-ben már disszidensként emlegetett dr. Holéczy Ákos által vezetett Holéczy zenekarnál. Ezért szerepelhetett a kulturális tárca ellenőrző jegyzőkönyvében az a megállapítás, hogy „a szocialista országokba irányuló szellemi művészexport nem éri el az általános fejlődés ütemét, és az elvárható mértéket”. Ezt kompenzálandó „a szomszédos országokban ugyanakkor sorra szerepeltek nagy sikerrel a magyarlakta területeken haknicsapatok, amelyek jórészt a könnyű műfaj képviselőiből álltak”.

Kultúrpolitikai megfontolásból azonban a minisztérium a komoly műfaj propagálását szorgalmazta – habár ebből kevesebb devizabevételt lehetett remélni –, annál is inkább, mert az ezen a téren érvényes impresszálási jogot időközben elvették a SZOT-tól, így a monopóliumból fakadó kapacitásait az Interkoncert most már egyebek mellett erre is fordíthatta. Ennek némileg ellentmond, hogy ezzel közel azonos időben külön szervezeti egységet hoztak létre a könnyű műfaj menedzselésére. A külföldre irányuló NKI-propagandában fontos szerepet játszott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is lemeztasakjai révén, amire a minisztériumi ellenőrzés szerint még többet kellett volna anyagilag szánni. A propagandaanyagok között a minisztériumi kritika ellenére leginkább komolyzenészek szerepeltek, az NKI 1968. október 26–november 1. közötti franciaországi üzleti útja után készült kimutatásból kiderül, hogy a könnyű műfajt egyedül Koncz Zsuzsa képviselte.

A Interkoncert történetéről a rendszerváltás után itt és itt olvashatnak.