Világégés a lelkekben

Erdőben rekedt magyar katonák, téli lövészárkok, közelgő szovjetek. Az Elfelejtett nemzedék négy magyar katona sorsáról szól. Aracsi Norbert rendező második világháborús kisfilmje egy nagyobb lélegzetvételű történelmi film ígéretes kezdete is lehetne. Lehetőséget kaptunk, hogy megnézzük vetítés előtt.

Az Elfelejtett nemzedék nem egy szívderítő film, témája okán nem is lehetne az, viszont a háború értelmetlenségének közhelyén túl megpendít egy-két dolgot a helytállás szükségességéről is. A második világháborús magyar katonai veszteség hősi halottakban és sebesültekben meghaladta a 350 ezer főt. Köztük rengeteg olyan fiatal katona volt, mint a filmben látható főszereplő, Kerekes (Cservák Zoltán). A fiatal fiút 1944 végén hívják be katonának, amikor az orosz csapatok betörnek az országba. A film forgatásán lapunk is ott járt, riportot írtunk róla, akkor a rendező elmondta, hogy azért választott 16 éves főszereplőt, hogy a középiskolások is bele tudjanak bújni a bőrébe, és érezzék, milyen volt, amikor ilyen fiatalon behívtak valakit katonának.

Aracsi Norbert székesfehérvári filmrendező (Emlékezz rám, Évforduló) jóvoltából még vetítés előtt megnézhettük a filmet. Az Elfelejtett nemzedékkel a fiatalon hősi halált halt nemzedékeknek szeretne emléket állítani. A filmet a pákozdi katonai emlékpark területén forgatták öt nap alatt.

A magyar honvédek az emlékpark területén is keményen harcoltak, eredeti, második világháborús lövészárkok is megmaradtak ott, ezért igen hiteles környezetben készült a film, és ez azt az érzést kelti bennünk, hogy a filmbeli történet akár meg is történhetett volna (bizonyára jó sokszor meg is történt).

Molnár őrmester (Hajduk Károly) nem sok jót vár az éjszakától Fotó: Mirkó István

A kis költségvetés miatt nyilván nem repülők bombázzák a honvédek lövészárkait – nem is a háború gépezetének apokaliptikus pusztításáról szól a film –, hanem

a rendező azt a pillanatot szerette volna megragadni, amikor tudatosul a katonákban, hogy ­minden elveszett.

A film tehát erre az egyetlen feszült pillanatra van felépítve, amely bombaként robban a tudatukban, és mindenki másképpen reagál a végzetes helyzetre. Hogy ez pontosan mikor érkezik el, azt nem árulom el.

A fiatal katonán – Kerekesen – kívül a doni áttörés traumájával küszködő Talpas (Jászberényi Gábor), a csoportot vezető Molnár őrmester (Hajduk Károly) van még a lövészárokban, valahol egy erdő közepén. A három férfi gyökeresen más életszakaszában tart, Kerekesnek jóformán még el sem kezdődött az élete, a középkorú Molnár őrmester sokat láthatott, de nem fatalista típus, a szintén középkorú Talpas pedig már túl sok mindent átélhetett. Ezek a tapasztalataik döntéseikben, beszédükben is megnyilvánulnak.

Kerekest (Cservák Zoltán) 1944-ben hívják be katonának. 16 évesen Fotó: CineArt Studio

Ezt a kis második világháborús pillanat- vagy sorsfelvételt nézve, elgondolkodhatunk azon, hogy hány ezer filmbe illő jelenet játszódhatott le a történelmi valóságban. Sokszor előfordult, hogy a szovjetek már áttörték a frontot, így magyar katonák már „megszállt” földre kerültek, anélkül, hogy tudtak volna róla, vagy nagyon is jól tudták, hogy körbe vannak kerítve, mint Budapest ostroma esetében. Cseleked­niük kellene, ám ha kimozdulnak a lövészárokból, netalán lőnek, rögtön felfedik a helyzetüket, és mind elveszhetnek – vagy hadifogságba kerülhetnek, s jól tudjuk, hogy ez gyakran a kivégzésnél is rosszabb volt.

Menekülni, maradni, harcolni vagy letenni a fegyvert? Ezek a kérdések gyötrik őket, pedig lehet, hogy nincs is választásuk.

Az elveszettségérzet, a reménytelenség és a bizonytalanság tükröződik a katonák arcán, a rendező leginkább ezekre fókuszál, az arckifejezésekkel mesél. A színészek hitelesen játszanak, a katonák velősen egymással beszélgetnek vagy csak elnéznek a távolba, hisz érzik, hogy bármelyik pillanatban fordulhat a kocka, és kész helyzet elé lesznek állítva. Tehát a film az arcokra, a reak­ciókra és ezekre a kis interakciókra fókuszál, az operatőri munka is ehhez igazodik. A film szépen van kiszínezve, aki erre érzékeny, az nem fog csalódni. Figyelemre méltó a néha dübörgő, néha csak furcsa érzést keltő filmzene is – de van, amikor a kísérteties szélfúvás ennél jóval többet mond –, amely jó érzékkel követi az eseményeket és fokozza a feszültséget.

Az Elfelejtett nemzedék méltó emlékállítás, és reménykedünk benne, hogy Aracsi Norbert egy nagyobb lélegzetvételű filmalkotásban is lehetőséget kap kibontakozni, merthogy jó érzéke van a történelmi témákhoz.