Ezt a kis második világháborús pillanat- vagy sorsfelvételt nézve, elgondolkodhatunk azon, hogy hány ezer filmbe illő jelenet játszódhatott le a történelmi valóságban. Sokszor előfordult, hogy a szovjetek már áttörték a frontot, így magyar katonák már „megszállt” földre kerültek, anélkül, hogy tudtak volna róla, vagy nagyon is jól tudták, hogy körbe vannak kerítve, mint Budapest ostroma esetében. Cselekedniük kellene, ám ha kimozdulnak a lövészárokból, netalán lőnek, rögtön felfedik a helyzetüket, és mind elveszhetnek – vagy hadifogságba kerülhetnek, s jól tudjuk, hogy ez gyakran a kivégzésnél is rosszabb volt.
Menekülni, maradni, harcolni vagy letenni a fegyvert? Ezek a kérdések gyötrik őket, pedig lehet, hogy nincs is választásuk.
Az elveszettségérzet, a reménytelenség és a bizonytalanság tükröződik a katonák arcán, a rendező leginkább ezekre fókuszál, az arckifejezésekkel mesél. A színészek hitelesen játszanak, a katonák velősen egymással beszélgetnek vagy csak elnéznek a távolba, hisz érzik, hogy bármelyik pillanatban fordulhat a kocka, és kész helyzet elé lesznek állítva. Tehát a film az arcokra, a reakciókra és ezekre a kis interakciókra fókuszál, az operatőri munka is ehhez igazodik. A film szépen van kiszínezve, aki erre érzékeny, az nem fog csalódni. Figyelemre méltó a néha dübörgő, néha csak furcsa érzést keltő filmzene is – de van, amikor a kísérteties szélfúvás ennél jóval többet mond –, amely jó érzékkel követi az eseményeket és fokozza a feszültséget.
Az Elfelejtett nemzedék méltó emlékállítás, és reménykedünk benne, hogy Aracsi Norbert egy nagyobb lélegzetvételű filmalkotásban is lehetőséget kap kibontakozni, merthogy jó érzéke van a történelmi témákhoz.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!