Wesselényi esete az ír csodalóval és a vízitündérekkel

Basa Katalin regényének jelképrendszere túlmutat a kelta hagyományokat majmoló, kislányoknak szánt „boszis könyvek” világán.

Fotó: Facebook

„A magyar népi hitvilág tündérét kevés, főleg mondai adat képviseli. Az adatok többsége régi, nehezen értelmezhető. Bizonyos, hogy határozottan körvonalazott tündérképzete a magyar néphitnek a múltban sem volt, a jelenben pedig ismeretlennek mondható; viszont a boszorkánynak, szépasszonynak és bizonyos vízi lényeknek vannak a nyugat-európai tündéralakok tulajdonságaival rokon vonásai. […] főleg a Balaton partján és a Csallóközben voltak ismertek fürdőző, fésülködő, táncoló, a Duna szigetein mulató, aranyport hullató, aranypatkót elhagyó stb. tündérekről szóló helyi hagyományok.” A Magyar néprajzi lexikon bőbeszédűnek nem mondható sorai után most vennénk egy nagy levegőt, hogy elsoroljuk, irodalmunk mely kiemelkedő alkotásai foglalkoznak tündérekkel, majd a csodás, lendületes, a gyermekkortól kezdve egy életen át elkísérni képes Áprily-költemény (verses kis meseregény?), az Álom a vár alatt után ezt a levegőt, esetleg még elsipákolva Benedek Elek munkáit, ki is ereszthetjük. Ezért is ­hiánypótló munka Basa Katalin könyve, A névtelen királynő.

Hiánypótló, mert a száműzött, méltatlanul elfeledett magyar mese- és mondavilágot idézi fel, s olyan formában, ami igen népszerűnek számít korunk tizenévesei körében. Fantasyt ír – a Duna vízitündéreiről, egy ide tévedt, szintén a vízhez kötődő, lószerű írországi teremtményről és más különös alakokról. A nagyobb lélegzetvételű irodalmi művel eddig nem próbálkozó, jobbára ismeretlen szerző figyelemre méltó rutinnal célozza meg és találja el azt a hangot – az elbeszélés sodró, gyors ütemét s emellett az előzmények ráérősebb, epikusabb hangú felidézését –, ami ezt a korunkban divatos műfajt jellemzi. Mintha mindig is ilyesmiket írt volna.

Önmagában nem jelent újdonságot, hogy „magyar fantasy” jött létre, hiszen – például Kleinheincz Csilla munkái­ban – már megszületett ez a műfaj, amely népmeséinkre, mon­dáinkra is támaszkodik. Csakhogy Basa Katalin napjaink Budapestjén játszódó regénye merész képzettársításokkal belevonja a cselekménybe a Wesselényi család régebbi, a reformkorban élt s – nem a valóságos, hanem fiktív – ma élő tagjait, de egy bizonyos Csongort is, aki a táltos nem mindig hálás szerepét tölti be. Ráadásul a regény cselekménye egy nemrég megtörtént budapesti eseményt, az újabb, nagy dunai árvizet is bemutatja.

Ezért fogta hát a regény hálójába Basa a „most élő” Wesselényi-sarjat. A folyó újra támad, s itt áll ő, a főhőssel, Lonával, a félig vízitündér, félig emberrel, a félig még tinilány, félig már ifjú hölggyel, s a Lona szolgálatába szegődött dunai vízitündérekkel, hogy szembenézzen az áradással, mely mögött maga a félelmetes Tündér Ilona áll.

Borotvaélen táncol a szerző a megtörtént események, napjaink Budapestje és a mű tündérasszonyosan hóbortos valósága között. Számos hús-vér, itt és most élő szereplő él különös kettős életet, mint Anatole France regényének lázadó angyalai, mások pedig csak ideig-óráig vesznek föl e világi alakot. A szerző végigsiklik a két valóság között, ami talán azért lesz sikeres mutatvány, mert semmiféle aktualizálgatás, a jelen eseményeihez, történései felé bökdöső, erőltetett párhuzam nem zavarja meg a cselekményt. A vízi világ varázsát, a megragadó erővel ábrázolt kettős lények világát a szerző rendkívül szuggesztív, egyedi hangvételű grafikái, metszetei is segítenek a szemünk elé varázsolni. A grafikus képesítésű Basa Katalin nemcsak a könyv borítóját, hanem annak lenyűgöző áb­ráit is maga alkotta meg.

A névtelen királynőben különös választások elé kerül a főszereplő Lona, aki lánykakorát elhagyva lépne be a felnőttkor kapuján: az egyik lehetőség saját belső világa, ahol kísérője az őt kislány kora óta védelmező, ugyanakkor veszélyeztető kelpie, a mondabeli ír csontváz ló, mely hol vonzó férfiként, hol paripaként mutatja meg magát. A másik a kiábrándító kor, melyben élünk, a maga hűtlen férfijaival, a magánéleti gondokkal küzdő Wesselényivel, a valóság kemény, kopogós szabályrendszerével.

A művet nem csak a „vonzások és választások” igényes ábrázolása választja el a fantasyk színvonaltalan, szórakoztatásra szánt lektűrjeitől. Jelképrendszere túlmutat a kelta hagyományokat majmoló, kislányoknak szánt „boszis könyvek” világán: „Lona meglátott egy furcsa szálat, mely pókhálóként fonta be az utcát. Majd egyre több és több szálat vett észre, szürkéket, feketéket, áttetszőket; a fonalak kanyarogtak, át a tetőkön, a terek és erkélyek fölött újabb és újabb hurkokat vetettek, összefonódtak majd szétváltak. – Mik ezek? – suttogta. Sgathan fölnevetett. – Illúziók, melyeket az emberek maguknak találnak ki, hogy gúzsba köthessék önmagukat. Hazugság, árulás, csalás és önámítás. Én észreveszem és felhasználom őket, mert lényem része a megtévesztés.”

Basa Katalin precízen összeszedett jegyzékkel, a források irodalmi és néprajzi vonatkozásait feltüntetve zárja könyvét, melyet folytatni is kíván. Meglepetéseket itt is találunk: Jankovics Marcell mellett Vlagyimir Jankovlevics Propp nevét, aki a varázsmeséről írt kismonográfiát. Kreatív ötlet a kötet elején az alkotó által felkínált, a könyvbe nyomtatott ex libris, melynek üres kis keretébe a tulajdonos rögtön be is írhatja a nevét. Mint tudjuk, a név kimondása a mondák világában kockázatos lehet: elköteleztük tehát magunkat a szerző újabb ötletei, kalandos fordulatai mellett.

Basa Katalin: A névtelen királynő. Underground Kiadó Kft., 2020