Ezért fogta hát a regény hálójába Basa a „most élő” Wesselényi-sarjat. A folyó újra támad, s itt áll ő, a főhőssel, Lonával, a félig vízitündér, félig emberrel, a félig még tinilány, félig már ifjú hölggyel, s a Lona szolgálatába szegődött dunai vízitündérekkel, hogy szembenézzen az áradással, mely mögött maga a félelmetes Tündér Ilona áll.
Borotvaélen táncol a szerző a megtörtént események, napjaink Budapestje és a mű tündérasszonyosan hóbortos valósága között. Számos hús-vér, itt és most élő szereplő él különös kettős életet, mint Anatole France regényének lázadó angyalai, mások pedig csak ideig-óráig vesznek föl e világi alakot. A szerző végigsiklik a két valóság között, ami talán azért lesz sikeres mutatvány, mert semmiféle aktualizálgatás, a jelen eseményeihez, történései felé bökdöső, erőltetett párhuzam nem zavarja meg a cselekményt. A vízi világ varázsát, a megragadó erővel ábrázolt kettős lények világát a szerző rendkívül szuggesztív, egyedi hangvételű grafikái, metszetei is segítenek a szemünk elé varázsolni. A grafikus képesítésű Basa Katalin nemcsak a könyv borítóját, hanem annak lenyűgöző ábráit is maga alkotta meg.
A névtelen királynőben különös választások elé kerül a főszereplő Lona, aki lánykakorát elhagyva lépne be a felnőttkor kapuján: az egyik lehetőség saját belső világa, ahol kísérője az őt kislány kora óta védelmező, ugyanakkor veszélyeztető kelpie, a mondabeli ír csontváz ló, mely hol vonzó férfiként, hol paripaként mutatja meg magát. A másik a kiábrándító kor, melyben élünk, a maga hűtlen férfijaival, a magánéleti gondokkal küzdő Wesselényivel, a valóság kemény, kopogós szabályrendszerével.
A művet nem csak a „vonzások és választások” igényes ábrázolása választja el a fantasyk színvonaltalan, szórakoztatásra szánt lektűrjeitől. Jelképrendszere túlmutat a kelta hagyományokat majmoló, kislányoknak szánt „boszis könyvek” világán: „Lona meglátott egy furcsa szálat, mely pókhálóként fonta be az utcát. Majd egyre több és több szálat vett észre, szürkéket, feketéket, áttetszőket; a fonalak kanyarogtak, át a tetőkön, a terek és erkélyek fölött újabb és újabb hurkokat vetettek, összefonódtak majd szétváltak. – Mik ezek? – suttogta. Sgathan fölnevetett. – Illúziók, melyeket az emberek maguknak találnak ki, hogy gúzsba köthessék önmagukat. Hazugság, árulás, csalás és önámítás. Én észreveszem és felhasználom őket, mert lényem része a megtévesztés.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!