A Nyugat édeskés csábítása 1966-ban I. rész

A sors útjai sokszor kifürkészhetetlenek. A „Mi lett volna, ha?” típusú kérdéseknek legtöbbször nincs értelmük, mégis, amikor olyan levelek jutnak a történész-újságíró kezébe, amilyeneket a minap Szörényi Levente adott át, legalább egy pillanatra felvetődik: mi lett volna, ha ötvenöt éve, 1966-ban Szörényi Levente, valamint egykori osztálytársa, Bajtala János, illetve a korábban a Balassa zenekarban az Illés frontemberével együtt játszó Jinda György eleget tesz Szilárdi Béla dzsesszbőgős felkérésének, és a jó pénz, valamint a nyugati karrier reményében kimegy hozzá az akkori NSZK-ba, a Frei­burghoz közeli Titisee-be huzamosabb ideig játszani az ottani – egyébként magas színvonalú – vendéglátóiparban? Ez az ötlet ma már rocktörténeti kuriózum, de kicsit érdemes a kulisszák mögé nézni.

1966-ban a nyugati világ már túl volt a beat első nagy robbanásán, és az újdonság varázsa ugyan elmúlt, de a tomboló sikerek ezekben az időkben is tartottak még. Az Illés viszont ebben az évben lett országosan ismert – miközben a klubokban már korábban is óriá­si sikereket arattak –, hiszen az első Táncdalfesztiválon a Még fáj minden csók című számukkal második helyezést értek el, és megnyerték maguknak a fiatalokat, s ugyanezzel a mozdulattal elrémisztették az idősebbek egy részét. Ebben a lélektani pillanatban, még közvetlenül a kitörő, mindent elsöprő sikerük előtt kapta meg Szörényi Levente, Bajtala János és Jinda György 1966 júniusában Szilárdi Béla NSZK-ban élő zenésztől a nagyszerű ajánlatot.

„Kombinált BEATzene kell!” (a kiemelés az eredeti szövegben szerepel így) – fogalmaz a levélíró, nyilván­valóan arra utalva, hogy már nem elegendő az üdvösséghez, ha az ember lefog néhány akkordot és erőteljesen üvölt hozzá. Aztán gyorsan hozzáfűzi: ezt egy kicsit Samnek írta (ő Jinda György dobos volt, aki később Shamként írta a művésznevét New Yorkban), azaz mind­össze egyetlen zenésznek szólt a felhívás, mintha ő a zenei trendek követését illetően kicsit lemaradt volna a társaitól.

A kombináltságra még a következő levelében is visszatér, itt azt érti alatta, hogy „a legprimitívebb rockot és beatet” kell ötvözni az étkezésekhez szóló halk háttérzenével.

Az üzlet mindenesetre abban volt, hogy a közönség és a lokáltulajdonos ízlését egyszerre kellett kiszolgálni.

Első Táncdalfesztiválján, a jólfésültre fazonírozott Illés zenekar
Fotó: MTI/Sziklás Mária

A Szörényi Leventének szóló levél – a másik két címzett külön-külön kapott egy-egy levelet – nem fest túlságosan rózsaszín képet a nyugati könnyűzenei helyzetről: nagy a konkurencia az előadók között, és nem is annyira a zenei színvonal megugrása, hanem a menedzselés megoldása és a komplett műsor show-szerű összeállítása jelenti az igazi kihívást mindenkinek. 1966. június 4-én még Szilárdi Béla nem tudta, hogy augusztusban hazajön-e, ami attól függött, hogy megkapja-e Svájcba a vízumot, ugyanis Bázelba kapott meghívást az NSZK-beli zenekarával. Az újonnan formálódó csapat szerződését az Interkoncertnél kellett volna aláírni, tehát így is, úgy is haza kellett jönnie, csak az volt a kérdés, hogy a svájci kiruccanásuk után vagy esetleg helyette, ha nem kapja meg az óhajtott dokumentumot. A felmerült tervek szerint 1966 októberétől kezdtek volna játszani az NSZK-ban, egyrészt mert el kellett ­próbálniuk a repertoárjukat, másrészt Szilárdi Béla csak szeptemberben jött volna haza Svájcból. A levélből kitűnik, hogy Szörényi Levente szorgalmazta a próbákat, de ezt természetesen a többiek is elfogadták. Az már ebből a korabeli dokumentumból is kirajzolódik, hogy fellépéseik helyszíne képlékeny volt, felmerült Svájc gondolata is, illetve a levélíró biztos volt abban, hogy ha bemutatják tudásukat, előszeretettel alkalmazzák majd őket többek között Mannheimben, Műnchenben, Freiburgban és Titisee-ben. Mindez azonban az impresszárión múlt, ahogy akkoriban a menedzsereket nevezték – tette hozzá Szilárdi Béla.

Mikrofonokról, erősítőkről is egyeztetést kezdeményezett a levélíró, ezzel összefüggésben pedig arra tett utalást, hogy ha kell, néhány felszerelést be tud szerezni az ottani keresményéből, ami minden bizonnyal jól jött volna a szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró magyar zenészeknek. Afelől is érdeklődött, hogy mely számok szövegei és kottái vannak meg Szörényi Leventének, mert akkor azokat nem küldi el nekik Magyarországra. Arra is tett utalást, hogy mindhármuktól kér írásbeli nyilatkozatot arról, hogy az ő zenekarában szeretne játszani (Sam már írt, a Janónak nevezett Bajtala Jánost pedig ebben a levélben is üdvözölte), amit már a nyugati menedzserszellem megnyilvánulásaként értékelhetünk. Némi magyarázatként hozzátette, hogy „ez nem vicc”, csak azokat a megegyezéseket veszik komolyan, amelyekről írásbeli nyilatkozat is van, hiszen nem kevesebbről, mint egy szerződésről volt szó. Azt is hozzátette, hogy kizárólag velük hármukkal szeretne együttdolgozni, senki más nem érdekli, a maga részéről ehhez a feltételhez kötötte a szerződés aláírását. Szilárdi Béla a nyelvtudás szükségességét is hangsúlyozta, mert csak úgy lehetett érvényesülni. Leventét a német nyelv tanulására biztatta, mert sok zeneszámot németül kell majd énekelni, Janónak pedig az angolt ajánlotta. Nem utolsósorban pedig arra kérte reménybeli zenésztársait, hogy intézzék el előre az Interkoncertnél a szerződést, hogy neki már csak alá kelljen írnia otthon. A kinti zenészlét mellett, úgy látszik, Szilárdi Béla egzisztenciálisan be akarta magát biztosítani, mert egy festészeti-grafikai iskolába is felvették, állítólag tízezerből kétszáznegyvenet választottak csak ki. (A nyolcvanéves Szilárdi Béla jelenleg is szabadúszó festőművész.)

(Folytatjuk)

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=twIXDCVBCMo[/embed]