Korszakváltás a dallamos poptól a dzsesszrockig III. rész

Földrengésszerű változásokat hozott a hetvenes évtized eleje a magyar, úgynevezett könnyűzenei szcénában. Az új trendeknek megfelelően a viszonylag konszolidált beat helyét átvette a könnyebben befogadható pop és a kevésbé konszolidált, esetenként lázadó kemény rock. A szűkebb, intellektuálisabb társadalmi rétegek inkább az igényes progresszív dzsesszrock irányzat felé hajlottak; az akkori idők Magyarországán a zenei paletta szinte minden színe virított – persze az adott, szocializmus szabta kereteken belül. Öt meghatározó zenekar, a Generál, a Bergendy, a Locomotiv GT, a Mini, illetve a Syrius életművét vettük górcső alá – jellemzően a hetvenes évtized kezdeti éveit fókuszba állítva.  

Bem rakpart 6. Budavári Művelődési Ház (Bem Rockpart). Mini együttes: Németh Károly, Balogh Jenő, Török Ádám, Németh Alajos. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Mini együttes

Az 1968-ban Czipó Tibor (gitár), Kiss Zoltán (basszusgitár) és Dobos Doxa Sándor (dob) alapította Mini a rhythm and blues és az underground igéjét hirdette a jórészt hippikből verbuválódott közönségének. Rövid idő elteltével Török Ádám (fuvola, ének) és Závodi János (gitár) csatlakozott a trióhoz, egy évvel később (a Radics Béla fémjelezte Sakk-Matt előzenekaraként) már az Ifjúsági Park közönsége előtt tapasztalhatták meg a tomboló közönségsiker felemelő érzését.

A Mini együttes a klubjuk előtt 1970-ben (Török Ádám, Czipó Tibor, Dobos Doxa Sándor, Závodi János)
Fotó: Fortepan/Rubinstein Sándor

A Generálhoz, a Bergendyhez és az LGT-hez hasonlóan az immár Török Ádám vezényelte Mini csillaga is 1971-ben kezdett felragyogni, amikor a „kötelező” tagcseréket követően (Závodi kilépett, Doxát Román Péter váltotta a doboknál) létrejött az „aranykor” felállása: Papp Gyula billentyűs hangszerek, Nagy István basszusgitár, valamint Németh „Nemecsek” Tamás dob. Még az év nyarán az Illés együttessel indultak központi ORI-turnéra, egy esztendővel később, a következő nyári koncertsorozaton az LGT előtt forrósították fel a hangulatot. Szerencséjükre a hetvenes évek eleje éppen kedvezett az általuk preferált és mesterien művelt progresszív rock muzsikának, amely aztán 1972–73-ban három kislemezt (Gőzhajó/Délelőtt; Haloványkék gondolat/Ne félj; Kereszteslovag/Sirályok) eredményezett. A Minit fajsúlyos muzsikájával ekkoriban a Syrius méltó párjaként emlegették, különös tekintettel az örökösök által hanghordozókról letiltott Bartók Béla – Este a székelyeknél/Román táncok darabjának progrockosított átiratára. Ugyancsak 1972-ben felléphettek a székesfehérvári Videoton Nemzetközi Jazzfesztiválon, ahol az Éjféli nap, illetve Ködben című dzsesszes, instrumentális kompozíciójukkal hódították meg az intellektuális muzsikára fogékony vagy épp sznob közönséget. Mert azért ilyen is akadt…

A Mini aranykorszakának hanghordozós lenyomatát mindössze a három kislemez és a Magyar Rádió által rögzített (fentebb említett) két tétel őrzi. A Bartók-átiratokat ugyancsak hangszalagra vették, ám a felvételnek nyoma veszett. Hiába állt készen tucatnyi szerzemény, a hippivezérnek kikiáltott, s mint ilyen, a „társadalomra veszélyes elem” Török Ádámmal az MHV nem volt hajlandó nagylemezt megjelentetni. E hiányosságot előbb a Moiras Records pótolta 2008-ban, a Fruit Pebbles LP és CD kiadványával, majd ennek három szerzeménnyel kibővített CD-változatát (Emlékút a Ballada folyón) hét esztendővel később a GrundRecords dobta piacra.

A Mini együttes (Németh Károly, Balogh Jenő, Török Ádám, Németh Alajos) koncertje a Budavári Művelődési Házban 1977-ben
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Papp Gyula 1973-ban a frissen alakult Skorpióban folytatta, két évvel később Nagy István basszusgitáros, majd ismét két év elteltével Németh Tamás hagyta el a zenekart. A Mini azonban a progresszív rockot Fender zongora-fuvola párosítású dzsesszrockra cserélve egyelőre makacsul kitartott. Többször változó felállásban 1978 és 1983 között négy nagylemezt is megjelentett (Vissza a városba, Úton a Föld felé, Koncert, Dzsungel), majd utolsó albumuk boltokba kerülésének évében „leszereltek”.

A Budapest Sportcsarnokban 1993-ban, a huszonöt éves jubileumra egy koncert erejéig újra összegyűlt a „kis” csapat, ahol szinte minden egykori Mini-tag színpadra lépett. Öt évvel később Török Ádám és a Mini elnevezéssel újjáalakulva ismét belevetették magukat a rock and roll sűrűjébe. Változó személyi összetételben és formációban azóta is működnek, sőt az elmúlt esztendőkben friss vagy épp válogatás-CD-anyagokkal is igyekeztek életjelet adni magukról.

2011-ben, bizonyítva a rock és környéke kortalanságát, időszerűségét, a negyven évvel korábbi összeállításban a négy muzsikus – Török Ádám, Papp Gyula, Nagy István, Németh „Nemecsek” Tamás” – lélekben megfiatalodva, ős-Mini néven számos nagy sikerű koncertet adott országszerte.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=s5musM_gtFU[/embed]

A Syrius együttes

Ha valamely bandáról elmondható, hogy végigjárta a magyar zenei élet stációit, az épp a Syrius. Pályafutása első szakaszában, 1962-tól ragacsos tánczenét játszott, majd a beat megjelenésekor, a többiekhez hasonlóan – igaz, annak könnyebbik oldalát magukévá téve – beállt a sorba. Egy Tranzisztori értelmezhetetlen című zöngeménnyel indultak az 1967-es táncdalfesztiválon, de ettől az egy évvel későbbi Így mulat egy beates magyar úr álnépies blődli sem volt különb. Ezekhez képest a későbbi hungariás és LGT-s Barta Tamással a soraiban előadott Fáradt a Nap kései beat nótája már komoly színvonalat képviselt.

A zenei evolúciós folyamat tehát elindult, hogy száznyolcvan fokos fordulattal meg se álljon a Baronits Zsolt (tenor szaxofon) alapító-zenekarvezető által megálmodott merőben más, új hangzás és stílus megvalósításáig. Az 1970-es év elejére Pataki László orgonistával, Orszáczky „Jackie” Miklós basszusgitáros-énekessel, Ráduly Mihály szaxofonossal, valamint Veszelinov András dobossal összeállt az a legendás Syrius formáció, amely a mindössze hároméves működése alatt zenetörténelmet írt.

Veszelinov András színművész, a Syrius együttes dobosa 1974-ben
Fotó: Fortepan/Záray Péter

Állandó klubjukban a Csanády utcában, valamint – többek között – a Műszaki Egyetem Bercsényi-kollégiumában rendszeresen telt ház előtt mutatták be progresszív-dzsesszrock darabokból felépített programjukat. Kevés olyan társulatról tudunk Magyarországon, ahol öt egyenrangú, kiváló tehetségű muzsikus dolgozik egy csapatban. A második, úgynevezett „nagy” Syriusról ez biztonsággal kijelenthető. Nem csoda hát, hogy külföldön is felfigyeltek egyedülálló produkciójukra, majd valamilyen csoda folytán, 1970 év végén ausztráliai turnéra indulhattak. Csodát emlegettünk, hiszen akkoriban, a létező szocializmus szigorú, de igazságtalan keretei között mindez egyáltalán nem volt magától értetődő. Minden az Interkoncerten mint magyar, egyeduralkodó szervezővállalaton múlott, ám „nyugati” részről kellett hozzá egy Charles Fisher nevezetű producer is. Mindenesetre Ausztráliát huszáros rohammal bevették. Olyannyira, hogy a Festival Recording Studiosban 1971-ben elkészíthették a zömében Pataki László komponálta tételekből álló Devil’s Masquerade című albumukat, miközben idehaza a Rottenbiller utcai stúdió közelébe sem juthattak… A következő esztendőben aztán Magyarországon is elérhető lett Az ördög álarcosbálja LP, amelyet az úgyszintén monopolista hanglemezgyár mindössze háromezer (!) példányban volt hajlandó megjelentetni. Hogy lett volna igény többre is? Kit érdekel! Tény, hogy az illetékesek valamilyen okból kifolyólag „elfelejtettek” utángyártani… Erre csak jóval később, 1981-ben kerülhetett sor, akkor is Krém márkanév alatt. A nagylemez szürke egyenborítóban, de legalább valamivel nagyobb példányszámban került a boltokba. Az, hogy tizenkét esztendő múltán digitalizált formában is kiadták, nem sokat változtatott a jobb sorsra érdemes együttes korabeli hányattatásain.

1972-ben a frenetikus sikerre való tekintettel ismét külföldi megkeresés érkezett, ezúttal (ugye ismerős valahonnan?) a lincolni Great Western Express Festivalra. Ahová – a fentebbiekből is emlékszünk – végül a Locomotiv GT utazott vendégszereplésre. Pedig egyértelműen a Syriust hívták. Baronits Zsolt visszaemlékezése szerint az Interkoncert egyik munkatársának hozzáállása jól jellemzi a korabeli hazai viszonyokat: „Az illetékes elvtárs háromezer fixet kért valutában és minden külföldi fellépés után tíz százalékot. Mondtam neki, rendben… [ezenfelül] adjak neki százezer forintot egy összegben. ’72-ben egy lakás ára volt. Ha lett volna, adtam volna.”

Miskolc, DVTK-stadion, Rockfesztivál 1973-ban. A Syrius együttes tagjai: Baronits Zsolt, Pataki László, Tátrai Tibor.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A rövid időre Tátrai Tibor gitárossal kibővült csapat a második ausztráliai utazás meghiúsulását követően szétszéledt. Orszáczky Ausztráliába, Ráduly az Egyesült Államokba távozott, Tátrai pedig belépett a Minibe. Baronits, Pataki és Veszelinov egyelőre maradt, Turai Tamás énekessel és más muzsikusokkal tovább írták az immár könnyebben emészthető funkyra váltó Syrius történetét. Kiadtak egy nagylemezt Széttört álmok címmel (1976), de korábbi sikereiket már nem tudták megismételni. Az együttes pályafutása két évvel később, kilenc albumot, tizenegy kislemezt, valamint számos kalózfelvételt maga után hagyva véget ért.

A „nagy” Syrius ötfős tagságából mára csupán ketten maradtak. Baronits Zsolt 1999-ben, Veszelinov András 2007-ben, Orszáczky Jackie egy évvel később Sydney-ben távozott az élők sorából. 2001-ben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, neves vendégzenészekkel, utoljára koncertezett a legendás zenekar.

A sorozat első része itt, a második pedig itt olvasható.