– A magyar filmes szakmában a rendszerváltozást követően komoly változások következtek be. A központi támogatás helyett elindult a pályázati rendszer, aminek következtében lassan kialakult egy sajátos itthoni produceri szisztéma. A hagyományos stúdiók, műhelyek, filmes szervezetek, közösségek megszűntek, átalakultak, az alkotók atomizálódtak – idézte fel a történelmi időket Buglya Sándor rendező-operatőr, aki a legnagyobb hazai filmes seregszemlével kapcsolatban kifejtette: a vérkeringést jelentő Magyar Filmszemle felszámolásával tovább romlott, változott a szakma belső kommunikációja és külső megjelenése is.
– Akkortájt hozta létre Sára Sándor (még a Duna TV elnökeként) a Dunaversitas Egyesületet, amelyik a határainkon túli televíziós tudósítók és a belső munkatársak szakmai továbbképzését vállalta fel – emlékeztetett Buglya Sándor, majd sorolta az alapítókat: Balla Bálint szociológus, Benkő Samu akadémikus, Benyhe János író, műfordító, Csiha Kálmán püspök, Dobos László író, Hámos László politológus, Korniss Péter fotóművész, Kozma Imre főtisztelendő, Mádl Ferenc köztársasági elnök, Makovecz Imre építész, Nemeskürty István professzor, O’sváth György közgazdász, jogász, Sára Sándor filmrendező, Schrammel Imre keramikusművész, Szabó Magda író, Szokolay Sándor zeneszerző, Tempfli József püspök és Törőcsik Mari színművésznő.
– Sokan már távoztak az élők sorából, de az eredeti szellemiséget továbbviszik a tanárok, az egyesület tagjai. Az évenkénti nyolc hónapos mesterkurzusokon kívül a Lakiteleki Filmszemle megrendezésébe, valamint a Szent István Egyetem mozgóképoktatásába is bekapcsolódott az egyesület. Több százan tanulhattak jeles filmszakemberek előadásain, műhelyfoglalkozásain – fűzte hozzá a filmszemle zsűrielnöke, rátérve a kezdetekre.

Fotó: MMA
– A 90-es évtizedben Lezsák Sándor tévéstúdiót és filmfesztivált tervezett Lakiteleken. Engem bevont a szervezésbe. A stúdió anyagiak híján nem született meg, de a filmszemléből realitás lett. Ismerve a hazai filmes életet, egy olyan szemle elindítását javasoltam, amilyen akkor nem volt az itthoni kínálatban, a kisközösségi alkotó műhelyek (falvak, városok, iskolák televíziói, filmkészítő közösségek és magánszemélyek, oktatási intézmények határainkon innen és túlról) számára – így a filmes, s a két évtizedes múlt kapcsán megjegyezte: az lassan egy egész emberöltő, majd úgy fogalmazott: gyakran találkozik olyan alkotókkal, akik büszkén emlegetik, hogy Lakiteleken szerepeltek először filmjeikkel, onnan indult filmes gondolkodásuk, és szívesen járnak vissza, akár nézőként is.