Döme Barbara előző kötetéről (Nők a cekkerben. Történetek Skizofréniából. Arany János Alapítvány, Budapest, 2019.) már írtunk lapunk hasábjain, és a szerző új novelláit olvasva hamar meggyőződésünkké vált, hogy az ott kiemelt érdemek (a tökéletes, komoly arányérzékről tanúskodó szövegszerkesztés, a bátran belemenős, igen gyakran a skizofrénia általunk – szerencsére – nem ismert világából vett történetek drámaisága, a fanyar humor) az új kötetben is megvannak, sőt hatványozottan vannak meg.
A szerző négy ciklusra osztja a szövegeket, ami már önmagában is azt jelzi, hogy van itt anyag bőven, ha négy ciklusra futja: az elsőben többnyire furcsa pszichózisokban szenvedő betegek szerepelnek, és egyik-másik végkifejlet után az embernek hosszú percekre le kell engednie a könyvet, míg megemészti az olvasottakat (különösen igaz ez a kötetnyitó novellára); a másodikban elsősorban ezek a bizonyos, a címben emlegetett angyalok viszik a prímet (róluk többnyire kiderül, hogy képzelt lények, a skizofréniában szenvedő betegek elmeszüleményei, de olyan hitelességgel felépítve, hogy az olvasónak nehezére esik elhinnie a szöveg végén, hogy mindez csak egy elmén belül játszódott le), a harmadik ciklus a halállal és a túlélés érdekében ügyeskedő nőkkel foglalkozik, és talán ez a legviccesebb, az utolsó ciklus szövegei meg kifejezetten líraiak. Természetesen nem lehet ennyire szétszálazni a ciklusokat, hiszen a vándormotívumok, a lassan ismerőssé váló képi megoldások és alkotási módszertan át- meg átszövik a kötetet, és az éles határokat – jó angyalok módjára – ügyesen elmossák.
A kötet szinte minden írása foglalkozik a férfi-nő kapcsolatokkal, de ezt igen rétegzetten, ravaszul és olyan meglepő perspektívákból teszi, hogy az olvasónak csöppet sem lesz olyan érzése, hogy mindezt olvasta már valahol: például az elnyomott nők, elnyomó gonosz férfiak témakörben sem a klasszikus, szélsőséges feminista építkezés mentén áll össze a történet, hanem… jellemzően közép-kelet-európai módon. De ugyanez vonatkozik a (többnyire meghiúsuló) szerelmi kapcsolatokra, az ebből származó tragédiákra – érezzük, hogy ezek tipikusan magyar élethelyzetek, viszonylatok, kínlódások, akár úgy is mondhatnánk: több Magyarország, kevesebb Hollywood.
