László Attila: Legyünk büszke magyarok, és szeressük egymást!

Sokakban még annak a Beatles-frizurás, nyílt tekintetű, szerény, ám magabiztos fiúnak a képe él, aki tizennégy évesen az egyik kereskedelmi televíziós, énekes tehetségkutató fődíjával a hóna alatt távozott a versenyről. Azóta eltelt tizenegy esztendő, a hajhossz rövidebb lett, a magabiztosság, a nyílt tekintet és a szerénység azonban maradt. És persze a sziporkázó tehetség is. Sőt. Az egykori kedves kamasz mára felelős gondolkodású, mély humánumról, feltétlen zene- és hazaszeretetéről tanúságot tévő, céltudatos fiatalemberré érett. A határon túlról érkező, majd anyaországi állampolgárrá lett László Attila énekessel beszélgettünk.

László Attila Énekes. 20210325 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Mi történt, miután elült a győzelem eufóriája?

– Sajnos ilyenek a tehetségkutatók: a vasárnap után a hétfő jön és a szürke hétköznapok. Előbb-utóbb minden lecseng, ez a folyamat nálam csaknem két évig tartott. Rögtön a műsor után fölkaptak: interjúk, felkérések, majd elengedtek. Nem biztosítottak menedzsmentet, lemezkiadót, nem csináltak sztárt belőlem. Visszagondolva úgy látom, hogy ez pont így volt jó.

– A dobogó legfelső fokáért azért mégiscsak megillette egy saját album. Mit gondol az Ezer szív együtt dobban című nagylemezről: ráleltek a szerzők az egyéniségére vagy inkább útkeresésnek foghatjuk fel?

– Nagyon tehetséges szerzők, Dandó Zolika és Závodi Gábor írták a dalokat, de a nagylemez elkészítését feladatul kapták. Ha nem én nyerek, hanem más, akkor annak a győztesnek írnak egy albumot anélkül, hogy ismernék. Engem sem ismertek, és ez érződik a dalokon. Igazából nem találhatták el egy tizennégy éves gyerek stílusát, mert talán még magam sem voltam tisztában azzal, milyen irányban kellene elindulnom. Ma már egyszerűbb a helyzet, mert én írom a dalaimat. Az első nagylemezem tehát útkeresés volt.

„Régi álmom volt egy saját zenekar” Fotó: Bach Máté

– Mára saját kísérőzenekart is létrehozott.

– Amikor tavaly berobbant a járvány, hirtelen mindenkinek sok ideje lett. Régi álmom volt egy saját zenekar, 2020-ban tudtam elérni, hogy valóra váljon. Addig szólóban énekeltem egy szál zongorával vagy zenei alapokra. Most már öt taggal kell időpontokat egyeztetni, próbálni és nem utolsósorban felelősséget vállalni. A tehetségkutató után három évig jártam továbbképzésre a Kőbányai Zenei Stúdióba, ott sikerült megismerkednem azokkal a zenészbarátokkal, akikkel most együtt dolgozom. Úgy érzem, nagyon jó kollégákat találtam mind zenei­leg, mind emberileg.

Nincs fölösleges virtuózkodás, hiszen a zene attól lesz zene, hogy lélek van mögötte.

– Az internetet böngészve úgy tűnik, mintha dalaival a nemzeti irányba orientálódna. A Nélküledre, a Székely himnuszra vagy épp A magyarok világhimnuszára gondolok.

– 2016. február 13-án – a dátumra is pontosan emlékszem – kitettem a legnagyobb közösségi oldalra egy Demjén Ferenc-feldolgozást. Az ezt megelőző öt évben a saját felületem nem igazán mozgott, így nagyon meglepett, hogy ezt a dalt milyen sokan megosztották. Attól kezdve hetente posztoltam ki újabb és újabb feldolgozásokat – öt év alatt száznyolcvannál tartok – hasonló fogadtatással. Közöttük az Ismerős Arcoktól a Nélküleddel, amely meglepő módon az előzőeknél is több „tetszést” kapott. Sikerére jellemző, hogy a mai napig kérik, hogy énekeljem. Az emberek és a nemzeti érzés egymáshoz való viszonya elgondolkodtatott, miközben azt éreztem, hogy ebben a műfajban magam is otthonra találtam. Vagy inkább egymásra találtunk. Erdélyi magyarként könnyen tudok azonosulni a nemzeti érzéseket kifejező dalokkal.

Itt, az anyaországban énekelek az összetartozásról, a magyarságról, arról, hogy a magyar értékeket, a nyelvünket őrizni kell. És arról is, hogy igenis legyünk büszkék a magyarságunkra!

Ezeket a dalokat, a mondanivalóját teljes mértékig a magaménak érzem; és azt is, hogy ezeknek a gondolatoknak, értékeknek a közvetítése hiteles tőlem.

– Milyen előzményekkel alakult ki önben ez a szemlélet?

– Tudjuk, hogy Erdélyben, azon belül a Székelyföldön még él a magyarság. Azt is tudjuk, hogy az országot Romániának hívják, de mi magyarul beszélünk. Ha Kézdivásárhelyen bemész egy boltba, ott magyarul fognak veled beszélni. Az anyaországra mindig is szeretettel tekintettünk, évek alatt pedig megérett bennünk a magyarságtudat. Amikor Magyarországra költöztem, azzal szembesültem, hogy nem mindig szereti a magyar a magyart.

De azzal is, hogy az anyaországi magyar lerománozza az erdélyit vagy a székelyt. Feltettem magamnak a kérdést: miért?

Hiszen az ember nem tehet arról, hogy hol születik. Ezt főképp a kezdetekben tapasztaltam; azóta sokfelé jártam, és azt látom, hogy többségében kedvesen fogadnak, szeretik Erdélyt és szeretik az ottani embereket. Mindezek kapcsán megérett bennem: magyarnak születtem, ezen a nyelven beszélek, székely magyarnak tekintem magam. És ezt a magyarságtudatot, nemzeti érzést szeretném közvetíteni a dalaimmal. De legfőképpen azt, hogy legyünk büszkék a magyarságunkra, és szeressük egymást. Olyan kevesen vagyunk a világban: legalább az a tizenötmillió magyar tartson össze!

– Büszkék önre a kézdivásárhelyiek?

– Örülnek a sikereimnek, nagyon támogattak, amikor a műsor elindult, hiszen egy földijük került be egy magyarországi tehetségkutatóba. Rengeteg biztatást kaptam nem csupán a szülővárosomból, hanem egész Erdélyből. A győzelem után Kézdivásárhelyen amolyan „köszönetkoncertet” tartottam, ahová tízezer ember jött el. Azóta sokat jártam külföldön, a diaszpórában – többek között Ausztráliában, Amerikában – és azt látom, ahol kevesebb a magyar, ott nagyobb az összetartás.

– Miről szól majd a jövő?

– Fontos a nemzeti vonal, ám mégsem szeretnék csak ebben megmaradni, noha az új CD-kiadványon is lesznek ilyen témájú dalok. Van közöttük, amelyik Erdélyről és olyan is, amelyik Nagy-Magyarországról szól. Szerzői kiadásban szeretnénk megjelentetni, várhatóan május elejére kerülhet a boltokba. Tíz vadonatúj dalt tartalmaz, amelyeket gitárosommal, Vigyinszki Mátéval írtunk. Emellett többféle zenei stílusban a hétköznapi életünk történéseit, tanulságait szeretném megfogalmazni és közvetíteni. Arról szeretnék írni, amit az emberek a mindennapjaikban megélnek, amit mindenki a magáénak érezhet, vagyis azt, hogy ez róla szól. Olyan dalt, ami egyszerű és tiszta.

És ebbe a szerelem éppúgy beletartozik, mint a kitartás, a siker vagy épp a kudarc. Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni: a „nép embere” szeretnék lenni!

Nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk. Engem a nép, a közönség tett ismertté. Miattuk lehetek énekes.