Rózsás János, a csendes hős, aki visszatért a gulágról

Hiánypótló zenés művel jelentkezett a Komáromi Magyarock Dalszínháza. Noha a február 25-re tervezett élő bemutatót meghiúsította a világjárvány, a kamerák előtti előadást a kommunizmus áldozatainak emléknapján online megtekinthették az érdeklődők. A drámai, mindvégig lebilincselő történetről Kósa Zsolt színművésszel, Rózsás János idősebb kori megjelenítőjével beszélgettünk.

– Mit tudhatunk a zenés színmű hátteréről?

– Már négy éve elkészült a szövegkönyv első verziója, a bemutató azonban évek óta húzódik. A darab írója a Komáromi Magyarock Dalszínház igazgatója, Vizeli Csaba, aki Gieler Csaba rendező javaslatára – ő a magyar kihallgatótiszt, valamint a szovjet táborparancsnok alakítója is egyben – dolgozta át a jelenlegi változatra. Így aztán új szereplők, új szituációk bekerülésével megszületett a Gulag – Mennyit bír ki az ember? – zenés-verses sorstragédia, amelynek alapjául a nagykanizsai Rózsás János naplófeljegyzései szolgáltak. A keresztény szellemiségben nevelt leventéből lett katona szovjet hadifogságba esik, ahol a hadbíróság tíz év, Szibériában letöltendő kényszermunkatáborra ítéli. Végül kilenc év elteltével, Sztálin halálát követően egy hónappal szabadul ki, ám az áhított szabadság helyett a „felszabadított” Magyarországon újabb lelki gyötrelmek várnak rá.

– Mennyire okozott nehézséget megformálni a főszereplő karakterét?

– Rengeteg igazságtalanság esett meg Rózsás Jánossal. Eleinte a mondataim hangsúlyával akartam véleményezni, mit is kellene gondolnia Rózsásnak valójában, ezért a szerepben megjelent a sértődöttség, a bosszúvágy, az elégtétel igénye, amelyet aztán szándékosan le kellett nyesegetnem. Ahhoz, hogy valós személyiségére fény derüljön, szinte narrációval kellett végigvinnem a hangsúlyokat. Rózsás ugyanis sztoikus nyugalommal, önsajnálat nélkül állta a megpróbáltatásokat, miközben tisztában volt az igazsággal, amelyről tudta, hogy előbb-utóbb napvilágra kerül. Mindvégig következetesen, de csöndesen állt ki az igaza mellett. Sokat segített Rózsás „fiatalabb énje”, Geri Tamás, aki mindazt megvalósította, amit a saját idődimenziómban nem tehettem meg. És itt jelentkezik a kontraszt: amit én tényszerűen elmesélek, azt ő a szenvedéssel átéli. De a szenvtelen nyugalom és udvariasság még akkor sem hagyja el a főhőst, amikor kilenc év kegyetlen kényszermunka után kiszabadul, ám Rákosiék a „nemkívánatos fasiszta elemeket” sokáig nem engedik vissza az országba.

Hiába határozzák el a vonaton, hogy hazaérve megcsókolják az anyaföldet, az állomáson durva, kutyás ávósok várják, akik azonnal kihallgatásra viszik őket.

Kósa Zsolt: Az embernek megalkuvás nélkül tennie kell a dolgát Fotó: Varga Gábor

– A történet befogadását a díszletek, a technikai megoldások és persze a betétdalok segítik. Szemlátomást e területen is puritánságra törekedtek.

– A díszlet nyolc egyforma, nagy méretű fakockából és egy priccsből áll, ami adott esetben a tehervagon oldalát is szimbolizálja, valamint a kihallgatótiszt íróasztala a szükséges kellékekkel. A háttérvetítést eleve tartalmazta a koncepció: a két vászon a két idősíkot jelenítette meg, csak állóképekben. A zenei betétek az eredeti Rózsás-versekre, ismeretlen lágerfoglyok költeményeire, esetenként Vizeli Csaba dalszövegeire épültek egy szál zongora- és hegedűkísérettel. A mindvégig lassú, szomorkás dalok a fináléra, vagyis a rendszerváltozás környékére (1989) kiteljesednek, hogy aztán optimista kicsengésű zenében oldja a mindvégig jelen lévő feszültséget. Medveczky Szabolcs zeneszerző érdeme, hogy mindez megvalósulhatott.

– Három férfi és egy női szereplő jeleníti meg a cselekményt. Nem tartottak attól, hogy ez kevés?

– Azért tartottam tőle, mert lett légyen bármilyen erős a kifejezésre szánt üzenet, ha a megfogalmazás unalmas, agyoncsapja az előadást. Ez a nagyon kellemetlen érzés egészen a február 25-i online bemutatóig tartott, ám a visszajelzések kivétel nélkül eloszlatták a félelmeimet. Azt gondolom, sokat segített az idősíkokban való utazás; ébren tartotta a néző figyelmét. Rövid időre jut szóhoz, de a mondanivaló, az ars ­poetica szempontjából fontos szereplő a kórházi nővér, Kuczmann Ágnes, aki a szabadulás előtt álló, beteg Rózsást ápolva szinte bocsánatot kér a Szovjetunió kommunista vezetése által elkövetett bűnökért:

„Ön nem egy nép, hanem egy korszak áldozata!”,

hiszen elmondása – és persze a valóság – szerint is az orosz nép együtt szenvedett a megalázottakkal. A meggyötört rab mit is reagálhatna erre, mint „Ha meg is bocsátok, nem felejtek!”.

– A gulág ma is érzékeny téma…

– Jelentős fáziskésésben vagyunk, elmaradt a „tisztító” robbanás. A történészekre, a művészekre maradt tehát a feladat, hogy helyretegyék az igazságot.

– A rendszerváltozás szimbóluma, egyben a kommunista korszak jellegzetes figurája a kihallgatótiszt, aki a darabban – nyilván a történelemből merítve – a szemünk láttára vált köpönyeget.

– Igen, lehet akár a rendszerváltozás szimbóluma is. Mégsem egyértelmű jellem, hiszen nem egy bizonyos emberről, hanem egy szimbolikus alakról van szó, aki a hatalmat képviseli. Kettős szerepben is. Mégis azt mondanám, hogy kezdetben egy hivatalnokot látok benne. Olyan agymosott hivatalnokot, akit elsősorban a félelem motivál, másfelől retteg az állásáért.

Ez az attitűd egyébként minden totalitárius rendszerre jellemző.

A mi hivatalnokunk hisz abban, amit csinál, valóban elhiszi, hogy Rózsás fasiszta gonosztevő. Amikor aztán megismeri a hosszú évtizedek során rendszeres kihallgatásokra visszarendelt embert, saját személyiségváltozásának következtében eljut odáig, hogy megérti és igazat ad neki. Sőt felnéz rá, és kisebbségi érzés alakul ki benne. Attól válik igazán érdekessé, hogy Rózsás jelleme a végére nem irigységet, hanem csodálatot ébreszt benne. Nehéz megítélni, hogy e jellemrajz mennyire tipizálható a rendszerváltás éveire. Mindenesetre fogadjuk el, hogyha nem is nagy számban, de létezik efféle embertípus is, amely szembe mer nézni önmagával. Hiszen az igazság akkor is igazság marad, ha épp nem derül ki.

– Nézzük a másik oldalt: a Rózsás Jánosok áldozatként hősök is egyben?

– Mindenképpen. A hétköznapi hősöket is hősöknek tartom. Ilyen ­például a gyermekeit egyedül nevelő családanya. De klasszikus értelemben a hősök, amikor bátornak kell lenni, bátrak, önfeláldozók, ám nem mennek bele felesleges konfliktusokba, egyszerűen csak teszik a dolgukat. Rózsás kétszeresen is hős volt. Példás családi életet élt, jellemes, erényes, keresztény vallásos ember.

Hogy elviszik a gulágra, ahol az embertelen körülmények között jegyzetel, majd később ír egy fantasztikus könyvet, mindemellett bátran, de csendesen válaszol a fenyegetésekre: abszolút hősies cselekedet.

A huszadik században végigélni valamit úgy, hogy nem kell szégyenkezni a tetteiért, az önmagában véve is hősiesség.

– Mondhatjuk, hogy a darab üzenete, az említett embertelen körülmények között is a hit és a kitartás, amelyek egymást erősítik? No és a gerinc, hogy kétes előnyökért nem kötünk kompromisszumot?

– Igen. Rózsás János önmagához képest is vakmerő volt. Szabadulása után a hatalom a családjával zsarolta: a munkatáborban töltött személyes élményeinek papírra vetését várták el tőle – no nem a valóságot, hanem egy propagandakiadványt. Kényszerűségből vállalta, ám végül a kendőzetlen igazságot írta. És kitört a botrány. Hiszen szerintük szörnyűbb képet festett, mint Szolzsenyicin… Ami igaz is. Közelebb hozza az igazságot, mint a szovjet író, aki az adatok, történelmi tények felől közelít. Szolzsenyicin művei inkább korrajzként, tanulmányként foghatók fel.

Ezzel szemben Rózsás a kisemberek sorsán keresztül mutatja meg a túlélés lehetőségét, és azt üzeni, hogy az embernek minden körülmények között helyt kell állnia, megalkuvás nélkül tennie kell a dolgát. Sokkal nehezebb az igazság mellett csendesen kiállni, mint fegyverekkel küzdeni.