Öltözzetek új ruhába, szülő egyek napja hajnalára

„Akit anya szült, nekem nem árthat” – mondja Macbeth, a vészbanyák jóslata nyomán Macduffnak, akit, a trónbitorló vesztére, nem anya szült. A valóságban, szemben egy Shakespeare-tragédiával, mindannyiunkat anya szült. Még azokat is, akik erről valami módon annyira megfeledkeztek, hogy már a szót is igyekeznek eltörölni. Szerintük a szülő 1 vagy szülő 2 a politikailag vagy nagy általánosságban korrekt elnevezés. Ha pedig nem létezik anya szó, akkor megszüntethető az anyák napja. Esetleg átnevezhető szülő egyek napjára.

Az új múlt jegyében némi cenzúrát muszáj végrehajtani az irodalomban. Javaslom, kezdjék egy olyan haladónak vélt szerzővel, mint Esterházy Péter. Hogy miért csak haladónak vélt? Mert efféle mondatokat egy valódi haladár nem írt volna le: „Anyám volt az első anya az életemben, okkal hihettem, ilyenek az anyák. A világ olyan, hogy ilyenek az anyák. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok.” Hát, így fogalmazott a haladók kedvenc szerzője Semmi művészet című kötetében. Jól látható, hogy a szöveg menthetetlen, lévén abban túl sokszor fordul elő a nemkívánatos kifejezés, emiatt átírhatatlan, pontosabban: javíthatatlan. Vagyis nem kaphat helyet az új múltban. Ha onnan már haladó szerző is kirostálódik, könnyű elképzelni, hogy járnak majd az anyátlanított új múltban, a konzervatív alkotók.

József Attila zsenije tetten érhető előrelátásában. Legismertebb anya-versében, a szót kerülve, mamát írt. Az Anyám címűben pedig mindössze a címet kell átírni, meg egyetlen sorkezdetet: „Anyám volt, apró, korán meghalt, / mert a mosónők korán halnak”. Weöres Sándor Buba éneke éppen hogy, de menthető, amennyiben minden versszak végén az anyám szó cserélendő szülegy-re. Azért nem szülő 1-re, mert az a kelleténél több szótagból áll. Eme frappáns megoldással nem kizárólag megmenthető, de határozottan jobbá tehető a költemény.

A Szentírásban ugyan 1110 alkalommal fordul elő az elavult szó, azonban a kereszténység egészében nem kívánatos, így annak megszüntetése (eltörlése, betiltása etc.) révén a sok vesződséggel járó korrekció könnyedén orvosolható.

Mint kitűnik, kezdetben csak a szavainkat törlik az új múltból, és azokkal együtt természetesen fogalmainkat, végül hitünket, vallásunkat – amely jelesül naggyá tette Európát.

Ami nekünk új múlt lesz, az Madách Imrének az elképzelt jövő volt. A tizenkettedik színben, a Falanszterben – ahol Éva, így védi gyermekét, akit anyjától elszakítva kívánnak a társadalmi igényeknek megfelelővé nevelni: „ÉVA Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém: / Ki tépi őt el az anyakebelről!” – a zseniális szerző döbbenetes jóslatot tesz:

„ÁDÁM

Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER

E régi eszmék többé nincsenek.

Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?

Előitélet szülte egykor azt,

Szűkkeblüség, versenygés védte meg.

Most már egész föld a széles haza,

Közcél felé társ már most minden ember,

S a csendesen folyó szép rend fölött

Tisztelve áll őrűl a tudomány.”

A sztregovai remete 1860-ban meglátta a minket fenyegető, anyátlanított jövőt.

Szinyei Merse Pál: Anya és gyermekei
Fotó: WebGallery of Art