időjárás 2°C Natália 2022. december 9.
logo

„A buherálásban benne volt a leleményesség is éppúgy, mint a bumfordiság és ügyetlenség”

Bertók T. László
2021.06.19. 08:00
„A buherálásban benne volt a leleményesség is éppúgy, mint a bumfordiság és ügyetlenség”

Ahogy peregnek az évek, egyre több fiatal vénül bele abba az életkorba, hogy gyökereit kutatva feltegye a kérdést az előtte járó nemzedékek tagjainak: milyen volt a szocializmusban élni? Ilyenkor jó volna egyetlen keresetlen szóval válaszolni, de az igazság ennél összetettebb. A Kis magyar snassz és neociki című album e kérdésre ad egyfajta választ, amikor a környezetkultúra felől tart elénk tükröt.

Ki ne ismerné a magyar faluképet máig meghatározó „Kádár-kockák” egyenablakaira betonvasból hegesztett napsugaras ablakrácsokat? Az állami építkezésekről „szerzett” vízvezetékcső vázra szerelt hullámpalás teraszfedéseket, a homlokzatot díszítő háromszögeket és tükörcsempéket, a lemezhulladékból összetákolt kerítéseket? A hiányból fakadó buherálás szegényszagú kreálmányait. Vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek építészeti stílusburjánzásait? Amikor a „legvidámabb barakk” osztályharcban edzett helytartói sem sütötték már minden szépítő törekvésre a bélyeget, hogy „dekadens kispolgári urizálás”. Csakhogy a kiölt jó ízlés, arányérzék és hozzáértés hiányában az eredmény valami esztétikailag végtelenül kellemetlen neokatyvasz lett. Öntött műgyanta oroszlánszobrok és bábos erkélykorlátok próbálták ellensúlyozni a szocialista típusterv lélek nélküli sivárságát. Vagy más helyen a félreértve alkalmazott neobarokk, neoreneszánsz építészeti motívumok teremtettek a műanyag nyílászárókkal diszharmonikus összképet. Ilyen épületek láttán ugyanaz a gyomortájéki érzésünk támadt, mint amikor megfigyelhettük a kilencvenes évek lila öltönyös vállalkozóit kivillanó fehér teniszzokniban, makkocskás mokaszinban, és nevettünk rajtuk, mert kizárólag ők, az olajszőkítés és borhamisítás királyai nem tudták, hogy meztelenek.

Amikor Szalai András építész-művészettörténész egyetemi tanár a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években hallgatóival járta a vidéket és az épített környezet esztétikájára érzékeny szakemberként fényképezőgépével gyűjtötte a népszokássá vált barkácsolás, buherálás, gányolás, később az építészeti kivagyiság példáit, nem gondolt arra, hogy ez valamikor kordokumentum lesz. Az így összegyűlt jókora képanyagot most négyszáz oldalas albumban tette közzé Kis magyar snassz és neociki címmel a Kieselbach Galéria és Aukciós Ház támogatásával, Fábry Sándor előszavával.

– Engem nem elsősorban az ízlés kérdése foglalkoztatott e kötet megírásakor. A képek viszonyokat, léthelyzeteket, állapotot tükröznek, amelyben van rengeteg pozitívum is – húzza alá érdeklődésünkre az építész szerző, akinek semmi esetre sem a gúnyolódás a célja.

– A buherálásban benne volt a leleményesség is éppúgy, mint a bumfordiság és ügyetlenség. A szabadságvágy kifejeződése éppúgy, mint a beletörődésé. A szándék valaminek a kifejezésére, de egyben a cél elérhetetlensége is, mert adott körülmények között nem lehetett semmit sem igazán magas esztétikai színvonalon megoldani: mert hiány volt minőségi alapanyagból, kellően igényes és hozzáértő mesteremberekből és legfőképp követhető jó példákból. Amikor 1948 után a kommunisták elvették a földet, a gyárat, az üzletet az emberektől – a javakkal együtt megfosztották a társadalmat a motivációtól is. Azt hazudták a munkásnak, hogy „Tied a gyár, magadnak építed”, valójában a szűklátókörű pártkáderek irányította államé lett minden. Köztulajdonként az egész ország senkiföldje lett, beleértve a várost, az utcát is, egyedül a magánház, a nyaraló lehetett az a zárvány, szabadságsziget, amely felett rendelkezhettünk, amelyet sajátunkká formálhattunk. A buherálás esetlen próbálkozásai alapvetően szeretetreméltó dolgok, ami akár népművészet is lehetne, de nem az. Annyira népművészet, mint amennyire népművészet ma a lakodalmas zene.

Kieselbach Tamás
Fotó: Bach Máté

­– Nagyon fontos lenne, hogy ez a könyv elindítsa az emberek gondolkodását, leginkább persze azokét, akik befolyást tudnak gyakorolni a városok és falvak vizuális arculatára – veszi át a szót Kieselbach Tamás, a kötet mecénása. Abban bízom, hogy az a töménység, amellyel ezen a pár száz oldalon szembesülni lehet, mindenkit ráébreszt a saját felelősségére. Persze jó volna, ha az építésügyi szabályok által korlátok közé terelt, de alapvetően szabadjára engedett fantázia önmagától megteremtené az utcáink és ­tereink rendezett összképét, de ehhez itthon hiányoznak még a szükséges peremfeltételek: az építészeti nagyotmondást lecsillapító, mindent kicsit magához idomító hagyomány, az önmérséklet, az általános vizuális kultúra, a közösség érdekeinek feltétlen tisztelete. Sajnos itthon egy-két kivételtől eltekintve nem alakultak szerencsésen az elmúlt évtizedek tér- és utcafelújításai, s az emlékműveink terén még rosszabb a helyzet. Ezeket jó volna egyenként áttekinteni, megtárgyalni és levonni a szükséges következtetéseket. Az emlékműállítás talán a komplexebb és egyben legérzékenyebb „feladat” egy város működtetésében, de a hatása is a legnagyobb: ezekkel lehetne leginkább olyan mintákat teremteni, amelyek ideális pályára terelhetik a városokról és a múltunkról való gondolkodást. A sok hiba ellenére elindultak már pozitív folyamatok is, de attól tartok, még évtizedeket kell várni arra, hogy látványos eredmények szülessenek és organikus folyamatok révén magától működni tudjon a rendszer.

Biztos vagyok azonban abban, hogy okos döntésekkel fel lehetne gyorsítani ezt a fejlődést.

Ehhez fiatal építészeket, belsőépítészeket és dizájnereket kellene ösztöndíjakkal támogatni abban, hogy külföldre mehessenek és eltanulják a legjobbaktól a működőképes modelleket. Sok várost említhetnék, de nekem leginkább Róma példája inspiráló. Ami ott történt és történik, az jól mutatja, miként lehet értő módon hozzányúlni az épített örökséghez, megőrizve értékeit, de közben finoman hozzáidomítani a ma funkcionális elvárásai­hoz. Hogyan kell a köztereken egységes vizuális arculatot teremteni úgy, hogy közben megmaradjon a változatosság, teret kapjon az egyéni kreativitás, ne fulladjon minden unalomba. Rendkívül komplex tudást kell szerezni. Formákkal, színekkel, textúrákkal, térrel és fénnyel kell dolgozni, ráadásul úgy, hogy a célszerűség és a használhatóság igénye se szoruljon háttérbe. Nem szabad elfelejteni, hogy a jó ízlés nem fog magától kialakulni, ehhez szakértők és a munkájuk eredményeként megszülető, követni érdemes minták kellenek. Ha ezen az úton nagyobb lendületet tudunk venni, akkor egy idő után öngerjesztővé fog válni a folyamat és a kritikus tömeg átbillenti majd a közízlést is. És akkor majd nem kell húsz év múlva megjelentetni egy hasonló könyvet.

Minden szocialista giccs látható
Fotó: Katona Vanda

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.