Vajon mire gondol ma az egyszeri, Kárpát-medencei zenekedvelő, ha azt mondom: elektrofolk? Technósított népdalokra? Prímhegedű alá erőszakolt, monoton tuc-tucra? Poposított csűrdöngölőre? Ezeket az akusztikai perverziókat felejtsük el, és ismerjük föl a minőségi fúziós impulzust a talán még mindig különösen csengő meghatározás mögött! Hazánk egyébként – népzenei kincsünk kötelez – korántsem áll rosszul fúziós formációkban: népzene és dzsessz, népzene és blues, folk-rock, folk-metál, még kelta punk egyvelege is megterem minálunk.
Normális elektrofolk zenekarunk, tehát olyan, ami megüti legalább a Faun, a Heilung vagy a Wardruna szintjét, nem volt eddig. Aztán lett nekünk egy Sajbánk, és egy remek bemutatkozó album, a Tűzkör.
Idézzük a sajtóanyagukat: „A Sajba formáció tradicionális és elektronikus hangszereket használó, népi és modern zenei motívumokból építkező, ethno-techno vagy gépi-népi trió a Dunakanyarból. […] A tagok távolinak tűnő zenei világokból érkeztek. Heinczinger Mika (ének, saz, kaval, fulyara, klarinét, doromb, kecskeduda) a népzenei hagyományainkból saját stílust építő, versmegzenésítő Misztrál együttesben, Néder Lackó (szintetizátorok, programozás, buzuki, gitár, oszcillátorok) a legigényesebb fajta elektronikát képviselő Amygdalában, Orosz Marci (dobok, torokének, didgeridoo) pedig a két effektezett csellóra és dobra épülő, szintén egyedi világot képviselő Vanmocsellóban muzsikál.”
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=zQ1lbdqba_s[/embed]
A dalokat hallgatva a trió valóban megoldotta a legnehezebb feladatot: a sokféleségből ízléses egységet kovácsolt. Egyetlen apró hangot, effektet, ütemet nem érzünk idegennek, hallgassuk bár a Táltosfa vagy a Dűne hipnotikus és katartikus, középtempós hullámzását, a Majoranna párválasztós vagy a Szellemtánc sámános örömrévületét; vagy épp a Cseres erdőt, ami remek példa rá, milyen álomszerűen finomra hangolja egy betyárballada atmoszféráját az ambientes pszichedélia. Ha utóbbi kapcsán mélyebbre kaparunk a kultúrtörténet felszínénél, könnyen belátjuk: a betyárvilág miliőjének távolsága napjainktól épp akkora, mint egy pásztorfurulyáé egy szintetizátorétól. És álmaink, képzeletünk vagy, horribile dictu, tudatos imagináció és készségszinten használt inspiráció révén ezek a távolságok különösebb erőfeszítés nélkül megszüntethetők.
Csak ki kell nyitni magunkat rá, ahogy Heinczinger Mika hangja is kinyit pár láthatatlan átjárót a Szellemtánc Hold-köszöntő kántálásában (itt saját magával alkot többszólamú kórust) vagy az Ősapám férfimagány-föloldó fohászában.
