Elektrosámánok vágtatása a magyar világmindenségben

Normális elektrofolk zenekarunk, tehát olyan, ami megüti legalább a Faun, a Heilung vagy a Wardruna szintjét, nem volt eddig. Aztán lett nekünk egy Sajbánk, és egy remek album, a Tűzkör.

Vajon mire gondol ma az egyszeri, Kárpát-medencei zenekedvelő, ha azt mondom: elektrofolk? Technósított népdalokra? Prímhegedű alá erőszakolt, monoton tuc-tucra? Poposított csűrdöngölőre? Ezeket az akusztikai perverziókat felejtsük el, és ismerjük föl a minőségi fúziós impulzust a talán még mindig különösen csengő meghatározás mögött! Hazánk egyébként – népzenei kincsünk kötelez – korántsem áll rosszul fúziós formációkban: népzene és dzsessz, népzene és blues, folk-rock, folk-metál, még kelta punk egyvelege is megterem minálunk.

Normális elektrofolk zenekarunk, tehát olyan, ami megüti legalább a Faun, a Heilung vagy a Wardruna szintjét, nem volt eddig. Aztán lett nekünk egy Sajbánk, és egy remek bemutatkozó album, a Tűzkör.

Idézzük a sajtóanyagukat: „A Sajba formáció tradicionális és elektronikus hangszereket használó, népi és modern zenei motívumokból építkező, ethno-techno vagy gépi-népi trió a Dunakanyarból. […] A tagok távolinak tűnő zenei világokból érkeztek. Heinczinger Mika (ének, saz, kaval, fulyara, klarinét, doromb, kecskeduda) a népzenei hagyományainkból saját stílust építő, versmegzenésítő Misztrál együttesben, Néder Lackó (szintetizátorok, programozás, buzuki, gitár, oszcillátorok) a legigényesebb fajta elektronikát képviselő Amygdalában, Orosz Marci (dobok, torok­ének, didgeridoo) pedig a két effektezett csellóra és dobra épülő, szintén egyedi világot képviselő Vanmocsellóban muzsikál.”

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=zQ1lbdqba_s[/embed]

A dalokat hallgatva a trió valóban megoldotta a legnehezebb feladatot: a sokféleségből ízléses egységet kovácsolt. Egyetlen apró hangot, effektet, ütemet nem érzünk idegennek, hallgassuk bár a Táltosfa vagy a Dűne hipnotikus és katartikus, középtempós hullámzását, a Majoranna párválasztós vagy a Szellemtánc sámános örömrévületét; vagy épp a Cseres erdőt, ami remek példa rá, milyen álomszerűen finomra hangolja egy betyárballada atmoszféráját az ambientes pszichedélia. Ha utóbbi kapcsán mélyebbre kaparunk a kultúrtörténet felszínénél, könnyen belátjuk: a betyárvilág miliőjének távolsága napjainktól épp akkora, mint egy pásztorfurulyáé egy szintetizátorétól. És álmaink, képzeletünk vagy, horribile dictu, tudatos imagináció és készségszinten használt inspiráció révén ezek a távolságok különösebb erőfeszítés nélkül megszüntethetők.

Csak ki kell nyitni magunkat rá, ahogy Heinczinger Mika hangja is kinyit pár láthatatlan átjárót a Szellemtánc Hold-köszöntő kántálásában (itt saját magával alkot többszólamú kórust) vagy az Ősapám férfimagány-föloldó fohászában.

Utóbbi József Attila érthetetlenül keveset idézett, dalszövegként tökéletesen funkcionáló verse, melyhez galoppozó alapütemet komponáltak – lehetne egy beindulós ­Asian Dub Foundation nóta is –, ám a ritmikára égi sátorként feszülő atmoszferikus hangmassza, a vokális ősidézés meg a doromb szólóhangszerként való kiemelése félreérthetetlenül sajbássá teszi az album egyik húzószámát. Az Ősapámhoz klip is készült, vágtázó lóval és ősfával, drámai képi világgal – hatásos anyag.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=kmvtCG29acc[/embed]

E hangzáshoz többen próbáltak már közelíteni, de ennyire esszenciá­lisan, zeneileg, vokálisan ennyire változatosan és sűrűn még nem ábrázolta senki a korszerűsített, ősvilági táltosmiliőt. A teremtett világ minden fénye és titka cseng-bong itt az elektrosámánok vágtatása közben. A misztikus-pszichedelikus alaphangulat fényesen önfeledt életörömmel, életvággyal van összeszőve.

A Sajba zenéje szinte mindenre jó: zenei ínyenckedésre, révülésre, táncolásra, az elveszett vitalitás megtalálására.

Ritka kincs az ilyen.

Sajba: Tűzkör. Flobo Bt., 2021.