A pártállami belföldi koncertszervező monopolszervezet, az Országos Rendező Iroda produkciójának össznépi jellegét az erősítette, hogy ezt a szervezők már a Táncdalfesztivál egyfajta főpróbájának tekinthették, hiszen akkor már javában zajlottak a válogatók, és jóformán borítékolni lehetett, kik jutnak majd az augusztusi döntőbe, közülük a legnépszerűbbek pedig tiszteletüket tették a Kisstadionban. A táncdalénekeseket az 1962-ben a XIII. kerületi KISZ-bizottság égisze alatt alakult, majdan a Táncdalfesztiválok egyik kísérőzenekaraként is ismertté vált Express együttes kísérte, és a beatesektől igyekeztek őket gondosan elkülöníteni a fellépések sorrendjét illetően. Ez sem mentette meg őket azonban attól, hogy időnként nagy füttykoncert övezze a fellépéseiket. Kóbor János, az Omega frontembere úgy emlékezik, hogy „itt is találkozott a régi és az új stílus. Kovács Andor gitárművész, zenetanár, zenekarvezető, a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek dzsesszzenéjének meghatározó, virtuóz muzsikusa volt a zenei irányítója, nálunk pedig Wittek Mari mentette meg a műsort, de persze mi is énekeltünk Benkő Lacival pár számot, mert Somló Tominak megint külföldre kellett utaznia artistáskodni (a dolgok természetéből fakadóan nem sokkal a kiutazása előtt tudta meg az Omega, hogy nem tud velük tartani a Kisstadionban). A kritika ki is emelte Wittek Marit, mint aki az egész énekesnői mezőnyt lefölözte. Az Illés itt előadta a Légy jó kicsit hozzám! című számukat, a fináléban pedig a zenészek közösen eljátszották az Exodus című számot, mindannyian, akik aznap színpadra léptek. Mi többnyire nem akartunk közöttük szerepelni, mert nem éreztük magunkénak Kovács Andor stílusát, de azért Kovacsics Öcsi gitárosunk képviselt minket.”
Az Omega akkori gitárosa megemlítette, hogy mindössze egyszer próbálták el a koncert előtt az öltözőben az ominózus darabot, de így is sikerült azt előadniuk. Emlékezete szerint Kovács Andor zenekarának, illetve a Metrónak és az Omegának a felszerelése egyaránt elfért egyszerre a széles színpadon. Azt is hozzátette, hogy Wittek Mari azon az estén „az erős, fiús számok” egy részének eléneklésével olyannyira kitett magáért, hogy még a korabeli szocialista sajtó is megemelte előtte a kalapját, ahogy fogalmaztak, „leénekelte a színpadról az egész női mezőnyt a Kisstadionban”. Jellemző a korabeli pártsajtóra, hogy a fiatalok első számú lapja, a Magyar Ifjúság mindössze egy képpel és egy képaláírással emlékezett meg a rocktörténeti jelentőségű eseményről (előzetes beharangozót egyáltalán nem is adtak ki róla), amelyben leírták, hogy „szombat és vasárnap este hat legjobb amatőr-zenekar (sic!) bemutatóját” tartották meg. A Magyar Ifjúságnál szabadabb légkörűnek elkönyvelt, egy évvel a Gitárpárbaj előtt indult Ifjúsági Magazin pedig úgy, ahogy volt, elhallgatta az eseményt, egy sort sem hozott le róla. Ezzel szemben a Kádár-rendszer egyetlen hivatalos bulvárlapjának mondott orgánum, az Esti Hírlap már 1966. június 4-én hírt adott egy lap alján futó szalagos hirdetés erejéig a két hét múlva esedékes Gitárpárbajról, június 6-án pedig már részletesebben is írt róla előzetesen, ahogy június 18-án megjelent számában is a napi programok között sorolta fel, akárcsak a Népszabadság. Utólag azonban egyikük sem találta méltónak a könnyűzenei eseményt arra, hogy beszámoljon róla. A Népszava egyébként a koncert mind a két napján beletette a programajánlójába a Gitárpárbajt, de „természetesen” ők sem írtak róla érdemben semmit, ahogy a Magyar Nemzet sem, de utóbbi lap is kétszer beharangozta előzetesen. Az Ifjú Kommunista című újság azonban még erre sem méltatta a rendezvényt, nem is vett róla tudomást.
