Sokat foglalkozott az ifjúsági klubmozgalommal a Művelődésügyi Minisztérium, amelynek Közművelődési Főosztálya 1971 tavaszán hívta össze három megye (Fejér, Tolna, Baranya) szakértőit a témában, de okkal feltételezhetjük, hogy regionális alapon a többi megye is sorra került más-más időpontokban. Erre az összejövetelre a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak népművelési csoportvezetői, a megyék művelődési központjainak igazgatói vagy népművelési vezető tanácsadói, a klubokkal foglalkozó előadók, a megyei KISZ-bizottságok munkatársai, valamint a KISZ KB Kulturális, Agitációs és Propaganda Osztályának, valamint a Népművelési Intézetnek a képviselői kaptak meghívást. Tehát csupa olyan ember hallathatta itt a hangját, akik ugyan közvetlenül érintkeztek a klubokkal, ám nem tartoztak a könnyűzenészek közé, akik pedig a legnagyobb bevételt hozták ezeknek az intézményeknek.
Tematizált diszkurzusok
A Kádár-rezsimben szinte soha nem érvényesült a „semmit rólunk nélkülünk” elv – a pop-rockzenészeknél talán az egyetlen félresikerült kivételt az 1981-es tatai rocktanácskozás jelentette, de azt is kényszer, az 1981-es lengyelországi válság szülte –, így nem csoda, hogy olyan döntések születtek, amelyek nem feltétlenül jelentettek előrelépést a zenészek számára. Már a megbeszélés előtt, március 5-ig harminc példányban meg kellett küldeniük a résztvevőknek írásos jelentésüket a tárca Közművelődési Főosztálya Népművelési Osztályának, amelyeket ezek után nagy valószínűséggel tájékoztatásul elküldtek a többi megyei tanácsi művelődésügyi osztálynak is. Mindhárom megyéből tájékoztatást tartottak az ülésen a klubok 1969. és 1970. évi helyzetéről, eszközbeli és programok szerinti ellátottságáról, a látogatók számáról és életkor, nem és foglalkozás szerinti megoszlásáról. Külön kitértek ezen belül a falusi lányok és asszonyok klub-beli részvételére.
A pártállami kontroll tehát feltűnően jól működött, a rezsim tematizálta a klubokról szóló diskurzust.
A megbeszélésen a meghívottaknak persze beszélniük kellett a fiatalok politikai-világnézeti neveléséről, mert a pártállami ideológia szerint ez volt a klubmozgalom egyik sarokköve. Nyilván ez a téma hozta lázba a legkevésbé a fiatalabb korosztályt, eltekintve egy elenyésző kisebbségtől, akik különböző megfontolásokból – karriervágy, szülői nyomás vagy mindkettő – érdeklődtek a politika iránt. Az akkori viszonyoknak megfelelően azonban a különböző megbeszéléseknek ez szinte kötelező elemévé vált, hiszen a hatalomnak nemcsak az volt a fontos, hogy a fiatalok jó hangulatban látogassák a klubokat, hanem az is, hogy a jövő nemzedékei „pártos szemlélettel”, kommunista meggyőződéssel szolgálják ki a proletárdiktatúrát. Ezt azért elég sokszor nem sikerült kivitelezni, de hogy ez ne így legyen, nagy feladat hárult a klubvezetőkre a minisztérium nyomására. Külön megvizsgálták ezen a találkozón a szórakoztató és a művelődést szolgáló programok arányát, a kötött és a kötetlen összejövetelek viszonyát. Ez azért is lehetett fontos a hatalomnak, mert igyekeztek a műsorpolitikába olyan elemeket beépíteni, amelyek a párt uralmának minél magasabb fokú elismerését célozták a fiatalok részéről. A klubmozgalom ilyetén módon való befolyásolására megfelelő eszköznek bizonyult a „Kiváló Ifjúsági Klub” cím megpályáztatása, amin legtöbb eséllyel azok az intézmények vettek részt, amelyek a könnyűzenei műsorok mellett kellő arányban vettek fel programjaikba a kommunizmus eszmeiségének megfelelő irányultságú rendezvényeket. A klubirányítás szellemiségét mi sem példázza jobban, mint hogy a kulturális tárca már a találkozó lebonyolítása előtt hangsúlyozta az MSZMP KB 1970. február 18-19-i ifjúságpolitikai állásfoglalásának figyelembevételét.
