Klubmozgalom az MSZMP KB határozatának árnyékában  

Óriási a nosztalgia mostanában a hatvanas-hetvenes évek beat- és rockmozgalma iránt, és a mai fiatalok szinte hitetlenkedve hallgatják, hogy szüleik, nagyszüleik milyen körülmények között szórakoztak, jártak koncertekre. Néha maguk az érintettek, a „nagy generáció” tagjai sem tudták vagy csak sejtették, milyen nagy figyelem középpontjában álltak, mert a hatalom időről időre előszedte az „ifjúsági kérdést”, és megtárgyalta, mit is kell tenni ezekkel a fiatalokkal. Ez történt ötven éve, 1971-ben is, amikor a Művelődésügyi Minisztériumba hívták tanácskozásra a klubokkal foglalkozó szakértőknek hívott pártapparatcsikokat.  

Mit is kell tenni ezekkel a fiatalokkal? Fotó: Fortepan/Fortepan

Sokat foglalkozott az ifjúsági klubmozgalommal a Művelődésügyi Minisztérium, amelynek Közművelődési Főosztálya 1971 tavaszán hívta össze három megye (Fejér, Tolna, Baranya) szakértőit a témában, de okkal feltételezhetjük, hogy regionális alapon a többi megye is sorra került más-más időpontokban. Erre az összejövetelre a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak népművelési csoportvezetői, a megyék művelődési központjainak igazgatói vagy népművelési vezető tanácsadói, a klubokkal foglalkozó előadók, a megyei KISZ-bizottságok munkatársai, valamint a KISZ KB Kulturális, Agitációs és Propaganda Osztályának, valamint a Népművelési Intézetnek a képviselői kaptak meghívást. Tehát csupa olyan ember hallathatta itt a hangját, akik ugyan közvetlenül érintkeztek a klubokkal, ám nem tartoztak a könnyűzenészek közé, akik pedig a legnagyobb bevételt hozták ezeknek az intézményeknek.

Tematizált diszkurzusok

A Kádár-rezsimben szinte soha nem érvényesült a „semmit rólunk nélkülünk” elv – a pop-rockzenészeknél talán az egyetlen félresikerült kivételt az 1981-es tatai rocktanácskozás jelentette, de azt is kényszer, az 1981-es lengyelországi válság szülte –, így nem csoda, hogy olyan döntések születtek, amelyek nem feltétlenül jelentettek előrelépést a zenészek számára. Már a megbeszélés előtt, március 5-ig harminc példányban meg kellett küldeniük a résztvevőknek írásos jelentésüket a tárca Közművelődési Főosztálya Népművelési Osztályának, amelyeket ezek után nagy valószínűséggel tájékoztatásul elküldtek a többi megyei tanácsi művelődésügyi osztálynak is. Mindhárom megyéből tájékoztatást tartottak az ülésen a klubok 1969. és 1970. évi helyzetéről, eszközbeli és programok szerinti ellátottságáról, a látogatók számáról és életkor, nem és foglalkozás szerinti megoszlásáról. Külön kitértek ezen belül a falusi lányok és asszonyok klub-beli részvételére.

A pártállami kontroll tehát feltűnően jól működött, a rezsim tematizálta a klubokról szóló diskurzust.

A megbeszélésen a meghívottaknak persze beszélniük kellett a fiatalok politikai-világnézeti neveléséről, mert a pártállami ideológia szerint ez volt a klubmozgalom egyik sarokköve. Nyilván ez a téma hozta lázba a legkevésbé a fiatalabb korosztályt, eltekintve egy elenyésző kisebbségtől, akik különböző megfontolásokból – karriervágy, szülői nyomás vagy mindkettő – érdeklődtek a politika iránt. Az akkori viszonyoknak megfelelően azonban a különböző megbeszéléseknek ez szinte kötelező elemévé vált, hiszen a hatalomnak nemcsak az volt a fontos, hogy a fiatalok jó hangulatban látogassák a klubokat, hanem az is, hogy a jövő nemzedékei „pártos szemlélettel”, kommunista meggyőződéssel szolgálják ki a proletárdiktatúrát. Ezt azért elég sokszor nem sikerült kivitelezni, de hogy ez ne így legyen, nagy feladat hárult a klubvezetőkre a minisztérium nyomására. Külön megvizsgálták ezen a találkozón a szórakoztató és a művelődést szolgáló programok arányát, a kötött és a kötetlen összejövetelek viszonyát. Ez azért is lehetett fontos a hatalomnak, mert igyekeztek a műsorpolitikába olyan elemeket beépíteni, amelyek a párt uralmának minél magasabb fokú elismerését célozták a fiatalok részéről. A klubmozgalom ilyetén módon való befolyásolására megfelelő eszköznek bizonyult a „Kiváló Ifjúsági Klub” cím megpályáztatása, amin legtöbb eséllyel azok az intézmények vettek részt, amelyek a könnyűzenei műsorok mellett kellő arányban vettek fel programjaikba a kommunizmus eszmeiségének megfelelő irányultságú rendezvényeket. A klubirányítás szellemiségét mi sem példázza jobban, mint hogy a kulturális tárca már a találkozó lebonyolítása előtt hangsúlyozta az MSZMP KB 1970. február 18-19-i ifjúságpolitikai állásfoglalásának figyelembevételét.

Mit is kell tenni ezekkel a fiatalokkal?
Fotó: Fortepan/Fortepan

Divatos klubok

Budapesten és a nagyobb városokban a pártállami nyomás ellenére virágzott a klubok könnyűzenei élete, a Metro Klub (a Dohány és a Síp utca sarkán), az Omega Klub (a híres-neves Hordó a mai Centrál kávéház épületében) és az Illés Klub (a Bosch Klub a Balzac utcában, majd a Fehérvári úton a Fővárosi Művelődési Házban) szippantotta magába a fiatalokat és bizony szerencsésnek mondhatták magukat azok, akik bejutottak ezekre a helyekre. Az Omega Kinizsi utcai klubja sok tekintetben követte a nemzetközi trendeket, annak ellenére, hogy a KISZ KB Kulturális Osztálya a KISZ KB Intéző Bizottsága 1969. február 6-i ülésére elkészített anyagában megfogalmazta kritikáját az általuk divatosnak nevezett klubokkal, mások mellett az Omega Klubbal szemben is. Szerintük ugyanis az Omega Klub nem merítette ki az ifjúsági klub kritériumait, mert „bizonyos nevelői szándékú műsorpolitikai törekvés mellett egyéb szervezett foglalkozást nem jelentenek.” Mindezen kijelentésekre fittyet hányva az angolszász minta az Omega Klubban jól nyomon követhető volt, még portrékat is festett róluk Mester Miklós grafikus, aki a Luxus Áruház kirakatrendezőjeként dolgozott, de az Omegának is ő volt az állandó grafikusa, olyannyira, hogy ő volt az, aki rövidesen kitalálta az úgynevezett égő Omega-jelet, amit a mai napig használnak a banda megjelölésére.

Vörösmarty tér, Luxus Áruház a Váci utcától nézve.
Fotó: Fortepan/Főfotó

A Kinizsi utcai klubjukban pedig egy hatalmas háttér színpadképet rajzolt a második angliai turnéjuk után az akkori nyugati, hippis stílus világának megfelelően, ami nagy feltűnést keltett, de nem szólt érte senki, hogy vegyék le. Kóbor János erre az emblematikus színhelyre így emlékezik: „A Kinizsi utcai klubunk aztán hamar kinőtte magát rockklubbá, és nem szűkült be az egyetemista réteg befogadására, gimnazista lányok és szakmunkásképzősök is szép számmal jöttek, bár a Közlekedésmérnöki Kar valóban kedvezményesen járt hozzánk. Mindenesetre – a korábbi gyakorlattal, például a Danuviával ellentétben – tagsági igazolványokat kellett kiadnunk, mert valahogy meg kellett szűrnünk a bejövőket, hiszen ekkor már többen akartak bejönni, mint ahányan befértek. Aztán 1969-ben a MAFC elkérte a Kinizsi utcai épület egy részét az egyetemtől, ezért ekkor az E épületbe tettük át klubunk székhelyét, ami ugyancsak legendássá vált.” Hiába tehát a hatalom különböző, néhol fogcsikorgatva megtartott ülésezései, a beat és a rock szelleme kiszivárgott a kádári éra palackjaiból, amit a hatalom elnézően vett tudomásul, hiszen ők is tudták:

amíg a fiatalság csak a szórakozásra koncentrál, addig nem szervezkedik a rendszer ellen.