Szabadtéri tárlat nyílt a kétezer éves eucharisztiáról

Keresztelő Szent János evangéliuma szerint, Jézus szavaival élve: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” Súlyos mondat. Jánosnak iszonyú, egyben fölemelő víziói támadhattak, végül a Megváltóban lelt megnyugvást és jutott el az örökkévalóságig. A Magyar Művészeti Akadémia szabadtéri tárlatot szentelt a nyolcvanhárom éve megszervezett magyarországi Eucharisztikus Világkongresszusnak, hogy az oltári szentséget közösségi élménnyé formálja.

Fotó: Lobler Ferenc

Nem volt könnyű dolga a csoportos eucharisztia-kiállítás két kurátorának, Prutkay Péternek és Stefanovits Péternek. Huszon­nyolc alkotó negyven munkáját kellett a székesfehérvári koronázótemplom előtt egységes üzenetté szervezniük. A sokféle felfogás, motívum, technika és művészi élmény töredezett látványhoz vezet. Az egyes alkotásokat összességükben szemlélve így van, de a kiemelkedőeknek és a középszerűeknek egyaránt mégiscsak sikerült fölhívniuk a figyelmet az úrvacsora lényegére. Stefanovits szerint a kiállítást az egyéni meglátások tiszteletben tartásával sem volt nehéz összehozni.

Régi igazság: az idő csak a halálhoz hűséges, mert utóbbit elkerülni vagy visszaforgatni nem lehet. Ám az eucha­risztiának van egy másfajta üzenete, mégpedig az, hogy létezik föltámadás. Az úrvacsorát a római katolikusok mellett a protestáns egyházak óriási többsége elfogadja és liturgiája részeként alkalmazza. Így aztán érthető a tárlat sokfélesége is. Stefanovits Péter azt mondta, hogy a kereszténység egyre nyitottabb a társadalmi változások iránt, ezért a válogatás legfontosabb szempontja az adott mű kapcsolódása a tematikához. – Örülök, hogy ez az esemény a képzőművészeti élet bénultsága s az elmaradt kiállítások után megtöri a tétlenséget – tette hozzá.

A tárlat érdeme, hogy sokféle szimbolikája az eucharisztiát kivezeti a templomok falai közül, és nyílt téren, más-más fénytörésben láttatja. Úgyszólván az őskeresztény hagyományra emlékeztet. A hívek akkoriban az imához nem igényeltek égbe szökő boltíveket, márványt, aranyozott glóriás szobrokat és szentképeket. Beérték Isten szabad egével egy erdei tisztáson vagy a római katakombák falai közt emeltek oltárt.

A kiállítás célja, hogy az oltári szentséget közösségi élménnyé formálja.
Fotó: Lobler Ferenc

Sokan azt hiszik, hogy csak az a mű lehet sikeres, amely sikeres műveket utánoz. Abban is van igazság, hogy az alkotások értékét a divatos galé­riák határozzák meg s árukat az aukciók tornázzák föl a csillagos égig. Kevés alkotó érvényesül már életében és jut méltó elismeréshez. Ez a tárlatokra nézve is igaz, ám vannak átütőerejű bemutatók, melyeket inkább a tartalom, mint a hírverés határoz meg.

A Magyar Művészeti Akadémia kiállításának üzenete nem csak nyitástól zárásig tart.

Profán és misztikus jellegű munkáit sorra véve eszembe jut Gerevich József író-pszichiáter megállapítása: „A festő sorsa gyermekkorától a halálig terjed.” Ezzel Van Gogh üres székére utal egy pipával. Ugyanez elmondható Rippl-Rónai József Piacsek bácsi kiment a szobából című képéről és sok más alkotásról. Mindkét művész jellegzetes tárgyaival jeleníti meg az ábrázolt személyiséget. Az eucha­risztia hasonló, mert Jézus ittlétét a kehelybe töltött borral és az ostyával mutatja föl. A szertartás tanulságot formál a megbocsátás és az engesztelhetetlen gyűlölet, a hit és a hitetlenség ellentétéből. Utóbbiakból hiányzik a szárnyaló – ha úgy tetszik: angyali – szellem és az átlényegülés. Fra Angelico, Munkácsy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar és mások munkássága inkább Jézus és a szentek ábrázolásával vagy bibliai tájakkal törekszik a mondanivaló megjelenítésére. Ám a leíró jellegűnek és az átértelmezettnek egy­aránt helye van a nap alatt; utóbbi nem más, mint kortárs továbblépés.

A tárlat résztvevőinek megadatott az eucharisztia, vagyis a kegyelemben részesülés, bár nem egyforma színvonalon és minőségben. Van mű, amely a jezsuita iskoladrámák vagy a commedia dell’arte képi világára emlékeztet, mások már-már groteszkbe hajlanak (főképp a grafikák). Megint más, köztük Árendás József munkája a maga égbetörő architektúrájával a föltámadást érzékelteti. Nagy János és Bocskay Vince szobra hagyományos és mégsem az: a tradíciót újszerű, egyéni stílusban jeleníti meg. Prutkay Péter zárdamunkákra emlékeztető, összetett kompozíciója és Szemadám György tájképe a gótikus ablakkeretekkel több és más, mint korábbi munkásságuk folytatása. Haris László búcsújárást fölmutató panorámás fotója, Bartha Zsolt, Pataki Tibor és Szőnyi István jelekké egyszerűsített fényképe olyan nyilvánvaló, mint maga a szentáldozás. Benkő Imre fekete-fehér dokumentuma a fölötte csillogó lámpafüzérrel remekül komponált sajtófotóra emlékeztet. Stefanovits Péter villamostávvezeték-tornyai a felhők közt lebegő szívből, Jézus szimbólumából nyert energiájukkal a hit abszolútumára utalnak. Szőcs Miklós óvó kezekben nyújtott kelyhe akár Hermész Triszmegisztosz híres maximáját, az örök körforgást is ábrázolhatja: „Ami fönt van, az lent is, ami lenn, az fönn is.” Verebes György összekulcsolódó ujjai kidolgozottan is közhelyesek, Bakos István vonalértékű grafikája viszont épp egyszerűségével hat, sokkal inkább, mint a díszítő részletezés. Alapfy László Jézus-áldozatát egy patinás szobor arcmásával jeleníti meg. Baksai József festménye, Isten báránya a dőlő oszloppal és a sötét alapon sárga drapériával sokféleképp értelmezhető. Végül Barabás Márton lépcsős kálváriára emlékeztető angyalsorozata és Olescher Tamás kör alakú színes kompozíciója egyaránt hagyományos és kortárs megközelítés.

Lehetetlen a tárlat összes munkáját akár egyetlen mondatban érzékeltetni. Jobb, főképp érdemesebb megnézni s kinek-kinek saját véleményre jutni. Még a nem hívő műbarátoknak is jócskán tartogat meglepetést. Összegezve: a székesfehérvári kiállítás elérte a célját; közelebb visz az eucharisztia időtlen mondanivalójához.

A kiállításról készült leporelló ITT megtekinthető.