Sinkovits Imre Vas megyei, horvát származású, erősen keresztény családból származott. Gyermekként vonzotta a templomi légkör, a liturgia és a természet is, ám a Jászai Mari írásaival való találkozás után végleg a színészet mellett kötelezte el magát. Sinkovitsot az ösztönös kíváncsiság hajtotta a színpadon, amolyan elemző és tudatosan építkező színész volt. Karaktereiről mindig előre tudta, hogyan formálná meg őket.
Szülei sosem akarták, hogy ezt a hivatást válassza. Sinkovits azonban hajthatatlan volt, kitartott választása mellett. Óbudán, a Zápor utcai házuk udvarán barátjával saját színpadot épített, és színpadra vitte az Egyszer egy királyfit és a többi kedvenc meséjét.
Később már a Kiscelli utcai srácok színjátszó körében találta magát, Az ember tragédiájában az Úr hangjaként. Egy barátja tanácsára szerepeit már akkor másképpen, jobban akarta eljátszani, mint mások. Hitvallása miatt mindig a legjobbra törekedett, és bevallottan kerülte az ismétléseket.
A fiatal Sinkovits Imre az óbudai Árpád Gimnáziumban töltötte hivatása szempontjából a legcsodálatosabb éveket. Az iskolai cserkészcsapatnak és a színjátszó körnek is tagja volt, ráadásul már az érettségi előtt fellépett a Nemzeti Színházban, a Szentivánéji álomban – igaz, akkor még csak a hátsó sorban állt kandeláberesként.
A II. világháború miatt a középiskolai évei nem voltak a legkönnyebbek, és a nehézségek később a Színház- és Filmművészeti Főiskolán sem kerülték el. Az intézmény nagyban függött a politikától, és az annak való megfelelés a cserkészmúltú Sinkovitsnak nem ment zökkenőmentesen. Többször ki is akarták rúgatni, ugyanis klerikálisnak, reakciósnak, irredentának gondolták. Káderlapja szerint szakmailag jó, de politikailag egyszerűen fejlődésképtelen volt.
Színészdiplomáját végül 1951-ben szerezte meg, de már 1948-ban fellépett a Belvárosi Színházban, 1949-től pedig az Ifjúsági Színházban. A főiskola után a Nemzeti Színház társulatához vezetett az útja – többek között Kállai Ferenccel, Raksányi Gellérttel, Horkai Istvánnal, Ferrari Violettával –, amelynél 1956-ig élt a szerződése, ugyanis a forradalomban való aktív szerepvállalásai miatt féléves eltiltással sújtották, majd a József Attila Színházhoz száműzték, ahol a „rendszer ellenségei” szórakoztatták a közönséget.
Sinkovits 1956. október 23-án tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobornál. A jelenetet a Nemzeti Filmintézet operatőrei is rögzítették, igaz, hang nélkül maradt meg az utókor számára.
Sinkovits öt éven keresztül, 1963-ig volt a társulat tagja, igazi szárnyalása ott kezdődött, első komikus szerepei pedig mindig is a legkedvesebbek maradtak számára. 1963-ban kerülhetett vissza a Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig a tagja maradt.
Legjelentősebb szerepeit mind ott alakította: Madách Tragédiájában volt Ádám és Lucifer, és alakította a Mózes címszerepét, amelyet 22 éven át, több mint 700 alkalommal játszott el.
Színpadra lépett Katona József Bánk bánjában a főszerepben és Tiborcként is, Sütő András A szúzai menyegző, az Advent a Hargitán és a Balkáni gerle című darabjaiban. Husz János volt Németh László drámájában, Hector Berliozt alakította Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című művében. Emlékezeteset nyújtott Örkény István Tóték című darabjában a családfő szerepében. Moliére Fösvényében Valért, Shakespeare drámái közül a Julius Caesarban Cassiust, a Macbeth címszerepét, a Lear királyban Kentet, a Rómeó és Júliában Lőrinc barátot, A viharban Prosperót, a Szentivánéji álomban Zubolyt, a Tévedések vígjátékában Égeont alakította. A József Attila Színházban – száműzetésének éveiben – egy Három testőr-adaptációban egyetlen este tizennyolc szerepet játszott el.
Sinkovits megállíthatatlanul törekedett a természetességre. Gyakran hosszabb időre elzárkózott a külvilágtól, hogy teljesen átszellemülhessen éppen aktuális szerepével. Szerinte a játékot nem a színésznek, hanem a nézőnek kell éreznie. Mindig könnyed és ösztönös volt. Sosem engedte meg magának a rutinból való játékot, hiszen imádta a hivatását. Kiváló versmondó is volt.
Szakmai kételyeit, gyötrődéseit leginkább feleségével, a szintén színész Gombos Katalinnal – akivel 1948-ban ismerkedett meg és haláláig együtt maradt – és fiával Sinkovits-Vitay Andrással vitatta meg, családjára mindig számíthatott. De persze ott voltak a legendás színészbarátai is. Avar Istvánnal való életre szóló barátsága miatt kettejüket köreikben viccesen csak az Avar–Sinkovits házaspárként emlegették.
Szerepeihez fűződő megszállottsága szinte nem ismert határokat, alakításai a magánéletébe is beszivárogtak, szinte a mindennapjaivá váltak. Folyamatosan más fejével gondolkodott, gyakran már a figurái életén és múltján töprengett. Keveset aludt, minden adandó alkalommal dolgoztak a fejében a szerepei. Mániákussága az egészségére is negatív hatást gyakorolt, 19 éves korától ugyanis hosszú évtizedeken át gyomorfekéllyel küzdött.
Sinkovits Imre pályája filmszerepei miatt is emlékezetes marad. 72 filmben összesen 22-szer vállalt főszerepet. 1951-ben Keleti Márton Különös házasságában láthatták először a nézők a képernyőn, friss színészdiplomásként. Igaz, ott még csak két mondata hangzott el, azonban néhány hónap alatt újabb két filmszerepben jutott szóhoz: a Becsület és dicsőségben és a Teljes gőzzel című filmben, utóbbinak már főszereplője volt.
Nehezen indult a sikerre vezető út, ugyanis a Teljes gőzzel rendezője, Máriássy Félix alig instruálta a színészt, és a forgatás a film közepével kezdődött, amelyen Sinkovits partnere sem volt jelen, akihez beszélnie kellett. Mindezek ellenére viszonylag hamar ráérzett a filmes játékra.
A tizedes meg a többiek főszerepe, a Két félidő a pokolban, az Egy szerelem három éjszakája és Latinovits Zoltánnal közös kultuszfilmje, az Örkény István Tótékjából készült Isten hozta, őrnagy úr! mindmáig felejthetetlen maradt. Az Egri csillagok filmváltozatában Dobó István egri várkapitányt alakította, a Honfoglalás című filmben – Franco Nero mellett – pedig ő formálta meg Álmos vezér szerepét. A gyermekek is a szívükbe zárták, hiszen ő volt a Hupikék törpikék rajzfilmsorozatban Törpapa magyar hangja, illetve Micimackó kalandjait narrátorként mesélte el.
Életének utolsó estéjén is játszott. 72 évesen, 2001. január 18-án Vörösmarty Csongor és Tündéjében alakította a Tudóst a Nemzeti Színház színpadán. Azon az estén már légszomj gyötörte, alig tudott színpadra lépni, de nem érdekelte az állapota, el akarta kápráztatni a közönséget. Az előadás után néhány órával otthonában érte a halál.
Sinkovits Imre kétszeres Jászai Mari-díjas színművész (1955, 1962), 1966-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1970-ben érdemes művésznek, négy évvel később kiváló művésznek választották. Magyar Örökség díjjal tüntették ki 1996-ban, 1998-ban megkapta a Sík Ferenc-emlékgyűrűt, 2000-ben pedig az akkor először kiosztott Nemzet Színésze címet.
Hihetetlen életművét áthatotta az alázatos, kemény munka, amellyel a huszadik század második felének egyik legnagyobb magyar színészévé vált.
Az eredeti megemlékező írás IDE kattintva érhető el.
(A borítóképen Sinkovits Imre. A legendás színművészről a fotó 1966-ban készült. Forrás: Fortepan/Hunyady József)
