Minthogy motívumokban aligha lehet gazdagabb művet fellelni, talán természetes, hogy mindig új káprázatokat lelek fel ebben az elképesztő műben, amely sűrű allegorikus szövetével, gyönyörű dallamával végig maga a költészet – amelynek cselekménye közben egy valódi kalandregényével vetekszik, s ráadásként az egyik legszebb szerelemtörténet, amelyet valaha olvastam.
Vannak, akik szkeptikusan közelítenek az irodalmi művek filmmé alakításához, másoknak fenntartásai akadnak, ha egy film a megszokott másfél órás keretet jócskán túllépi.
Magam egyiket sem osztom: ha valami jó, akkor ha tovább tart, hosszabb lehet az öröm.
Makk Károly Déry Tibor két novellájából meghatóan szép filmet készített, Dickens Szép remények című remekét David Lean gyönyörűen adaptálta háromnegyed évszázada, Lampedusa Párduca Visconti 1963-as rendezésében méltán kultikus, s Kubrick is értőn hozza közel a vászon előtt ülőknek Thackeray szórakoztató szélhámosának, Barry Lyndon úrnak az emlékiratait.
Ami Enyedi filmjét illeti, ott is akad olyasmi, ami örömöt okozott. Nem csupán rendkívül gyönyörű az épített tér a filmben, hanem aprólékos részletgazdagságát is bensőségesen jó érzés nézni. Például a párizsi lakás színeiben a sok feleslegesnek tűnő, mégis annak magját adó tárgyban rendkívüli hasonlóságot mutatott nagymamám Párizsban élő, módos, habókos és a gyerekeket utáló unokanővérének a lakásával, ahol fiatalkoromban többször megfordultam.
A regényben pedig oly ellenszenves és puhány Dedin figuráját maradéktalanul hitelesen hozza az őt alakító Louis Garell. Innentől fogva azonban csak az elementáris csalódás okai sorolhatóak.
A „kopár, zord fenségű szikla” – Vas István szavai Füst Milánra – prózai főműve mélyen átélt színpadiassággal, kíméletlenséggel van megírva, amelyben, Enyedi előző filmjének szép címével szólva, „testről és lélekről” minden megtudható. S mindazzal, ami immanens része (részünk) egymást és egymásban önmagát kereső férfinak és nőnek: az önkínzás, a másik kínzása, kétségbeesésünk, hogy nem lehetünk egynyelvűek és a gyönyörünk. Szabadság és birtoklás, „lét és semmi”, a szubjektív emberi érzet és valóságérzékelés átadása rendkívüli poétikus erővel és egyetemes érvényűre emelve feszegeti a férfi és nő kapcsolatának egzisztencialista alapkérdéseit.
Ezzel szemben Enyedi Ildikó munkája felületes lélektani konklúziók kutatása, rendkívül elnyújtva, sokszor fullasztóan gejl módon, máskor (talán a film rendezőjéhez hasonlóan modoros közegben otthonos) a nézővel való kínos összekacsintások formájában professzionálisan fényképezett, szép kulisszák között.
Holott két eltérő természetű alkotó közös munkája nincs feltétlenül sikertelenségre ítélve. A magyar próza eredeti szépségét – annak megőrzése helyett – lefordítani egy felületes, sznob filmnyelvre az ezt reprezentáló világsztárokkal azonban igen.
Enyedinek láthatóan semmi viszonya a nyelvvel és világlátással, azzal, ami különlegessé teszi Füstöt, avagy tudatosan olyan egyszerűsítéseket és átfordításokat alkalmaz, amelyek vagy végtelenül kínossá, vagy egyenesen értelmezhetetlenné teszik az inspiráló mű és a vásznon látottak közötti összefüggést. Illetőleg talán annyi párhuzamot vélhetünk felfedezni mégis, hogy Füst kapitányának is fontos volt a szépség s a rendezőnek is az. Láng Imola, a film látványtervezője vélhetően szakmája egyik legjobbja mai világviszonylatban is.
Az elérhetetlen és elérni remélt szépségről sokrétű tudást átadó könyv kapitánya nyersen maszkulin, lobbanékony és gyengéden érzéki, a film viaszbáb főhőse viszont egy női magazin pszichológia rovatának kliséiből van összegyúrva. A filmbéli főszereplők – Lea Seydoux (Lizzy) és Gijs Naber (Störr) – egymással folytatott játszmái hol lilák, hol elnagyoltak, mindösszesen sehogy sem áll össze a figyelmet megragadó, igaznak érzett történet vagy szép mese, akkor sem, ha (amennyire képességemből telik) eltekintek a mozit ihlető regénytől.
A legkülönösebb, hogy ha sikerült volna hűen hozzárendelni Füst prózába sűrített drámai költeményét a korhűen megidézett tárgyi kultúrához, akkor az sokkal modernebb (!) és izgalmasabb is lett volna, mint az elnagyolt érzelmek, modorosságokkal, mimikával, gesztusokkal sejtetett, ám végül megfejtésképp csak zavaros ütemű, nem összetartó tartalmat hordozó film.
Kár érte.
Amit érdemes ünnepelni, az az adaptálás ötlete, még akkor is, ha ezt a csodálatos magyar remekművet így elpazarolták. (Tekintve az európai szemmel nézve gigantikus büdzsére, a pazarlás itt több jelentéssel bír.)
Ám az kétségtelen, hogy számos magyar szépirodalmi alkotás van, amelyet oly jó lenne a tárgyalt rendezőnél sikerültebb alkotásokra képes mesterek mozis változatában látni: rejtélyes, hogy a filmszerű Utas és holdvilág, Szerb Antal remeke miért nem lett még megfilmesítve, ahogy az is, hogy Illyés Puszták népét sem mesélték még el ekként, avagy Hatvany Lajos Urak és emberek című családregénye, Szép Ernő Emberszag című naplókönyve. Tamási Áron Jégtörő Mátyásából, Jékely novelláiból (A felenyedi szalmaözvegyből akár önmagában is) kitűnő mozi lehetne, hogy csak néhány személyes kedvencemet említsem.
Adott egy remekmű, egy nemzetközi stáb elismert színészekkel, a producerek között a Toni Erdmann rendezőjével, gyönyörű látványvilág és annak kivételes tehetségű megjelenítője s gigantikus költségvetés.
A végeredmény: rendezői modorosság, felületesség, narratíva helyett talányként, sejtetésként előadott klisék.
Ilyenkor elszomorodik az ember.
(A borítókép Csata Hanna fotója)
