A tánc mint a kádári kultúrpolitika neuralgikus pontja

Úgy látszik, a táncolás szórakoztatáspolitikai megítélése fejtörést okozott a hatalomnak a Kádár-rendszerben, mert erről külön is tartottak megbeszélést az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának ülésén 1981-ben. Negyven éve a pártapparatcsikok megállapították, hogy a tánc a beatjelenség újdonságának elmúlásával is különösen neuralgikus pontot jelentett a hivatalos kultúrpolitikának, mert ez a szabadidős tevékenység elvált a hagyományos könnyűzenei tánciskoláktól. Magyarán: a fiatalok akkor és ott akartak táncolni, ahol és amikor éppen kedvük szottyant, és ezt egyáltalán nem a tánciskolák keretei között képzelték el, hanem házibulikban és leginkább a diszkókban, amelyek a hetvenes évek végétől egyre népszerűbbé váltak.

Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Már Szűcs Judith megénekelte 1978-as debütáló, Táncolj még! című nagylemezén, hogy „Gyere a diszkóklub elé!”. A dalt a rocker Papp Gyula jegyzi, aki akkor még a Skorpió zenekarban nyomult az orgonájával, de egy évvel később már az „őszinte kőkemény munkásrock” zászlóshajójában, a Vikidál Gyulával felálló Dinamitban zenélt, ahol a Szovjetunióban szintén kísérték az énekesnőt, mivel annak bátyja, Szűcs Antal Gábor szólógitáros is ott játszott. Úgy látszik, Várszegi Gábor szövege a fiatalok elevenébe talált, akik tömegesen csődültek a diszkókba. Mondhatni, hogy ekkoriban két részre oszlott Magyarország ifjúsága: voltak, akik a diszkóért, és voltak, akik a kemény rockért lelkesedtek, és a kettő között nemigen volt átjárás. Nem úgy, mint a zenészeknél, mert ha az nem lett volna elég, hogy az itthon hard rockot játszó Dinamit a szovjet elvtársak és fiatalok előtt fellépő Szűcs Judithot kísérte nagy elánnal (persze ők maguk is eljátszották a fellépések másik részében saját számaikat), ami óriási szentségtörésnek számított volna az itthoni közönség számára (Vikidál Gyula haját le is vágatta a szovjet turné előtt a Nemzetközi Koncert Igazgatóság könnyűzenei osztályvezetője, Pentz Zsolt, mondván, hogy úgyis megnő, mire hazaérnek), rocktörténeti kuriózumként meg kell említeni a Beatrice Metronom ’77-en előadott dalát, a Gyere, kislány gyere! című opust, amellyel Nagy Feró próbálta táncolásra buzdítani a szürke szocializmust nap mint nap megélő tinédzsereket.

Sőt, Nagy Feró egyenesen úgy tartja, hogy ő találta ki Magyarországon a diszkóklub kifejezést, és komolyan gondolták, hogy befutnak majd ezzel a számmal. Nem így történt, őket nem engedték érvényesülni, és az ebben a stílusban leadott nagylemeznyi dalaik hangszerelési és egyéb ötleteit lenyúlta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat botfülű popcézárja, Erdős Péter, aki mindezt tálcán kínálta a Neoton Famíliának. Persze egy harmóniamenetet nem lehet jogilag levédeni, vagy egy akkordsor is akkor kel útjára, ha azt szépen megszerkesztik és önálló zeneszámot készítenek belőle, de Nagy Ferónak a mai napig nagyon gyanús, hogy a Neoton Família éppen azután (1978-ban) készítette el külföldre szánt angol nyelvű nagylemezét, a Neoton Discót, amikor ők is beadták diszkózenei anyagukat.

A Beatrice koncertje egy moziban 1979-ben          Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ma már tudjuk, a Neoton a diszkóval csinált karriert, még a Nyugatra történő befutás szele is megcsapta őket, Nagy Feróék viszont ezzel egy időben a bőrszerkós Beatricével megteremtették maguk körül a kívülállás mítoszát, ami persze valóságos tényeken nyugodott, de amire mindvégig árnyékot vetett az a tény, hogy diszkózenével is próbálkoztak. Egyik dalában, a Topis zenészben saját és Miklóska Lajos basszusgitárosuk sorsából összegyúrva önkritikusan azt is megjegyezte, hogy „Énekeltem én már aranyruhában / Csillogott a flitter a mellemen / A Szupersztártól a Syriusig / Nem jött össze semmi sem, ó nem!” A teljességre törekedve azért megjegyezhetjük, hogy Nagy Feró feleségével, Csuka Mónikával és a majdani kőkemény Beatrice több tagjával (Gidófalvy Attila, Donászy Tibor), valamint a későbbi Korál zenekar gitárosával, Fischer Lászlóval már a diszkós Beatrice előtt is próbálkozott rockzenével a hetvenes évek közepén. Dalaik érdekes színt vittek az akkori rockzenei palettára, de a hőn áhított áttörés nem következett be, pedig ezek tényleg egyedi vállalkozásoknak tekinthetők. Feldolgozták többek között Németh Lehel Egyedül a tóparton című számát, amelyben elhangzik az ominózus „Reszket a Hold a tó vizén” slágerré vált mondata is, de szóltak Gyáva Ádámról vagy a Nagynéném-ről is. A majdani külvárosi farkasos Ricse megelőlegezése pedig A Beatrice vár című számuk volt, amelyben azt éneklik, hogy „Egész nap végzed a munkádat / Egyiket rakod a másikra / Kezed a géppel összenő / Nem állhatsz meg, nincs idő!”. A dal kettős értelmezést nyer: a melóst a nehéz nap után otthon várja Beatrice nevű barátnője, de bizony az is bőven benne van a pakliban, hogy miként Kőműves Kelemen a monda szerint építette társaival együtt magas Déva várát, ami nap mint nap összeomlott, ezért újra kellett építeni, úgy a szocialista gyárakban is sokszor felesleges és értelmetlen volt a munkavégzés.

Az akár diszkósként, akár rockerként megregulázhatatlannak látszó Beatricén kívül azonban érdekes módon

maga a táncolás mint szabadidőtöltési forma is szemet szúrt a hatalomnak, mert a diszkóklubokban bizony nem mindig a szocialista erkölcsnek megfelelően szórakoztak a fiatalok a nyolcvanas évek elején.

A legnagyobb probléma az volt ezekkel az intézményekkel – azon kívül persze, hogy már szinte teljesen piacgazdasági alapon működtek, és a lemezlovasok jóformán annyit kértek egy-egy fellépésért, amennyit nem szégyelltek, illetve amennyit hajlandók voltak áldozni rájuk a hivatalos ORI-gázsin felül különböző kiskapukat keresve –, hogy szinte koordinálhatatlanná váltak, s ezáltal viszont – ahogy a pártközpontban fogalmaztak – „kívül rekedtek a közművelődés határain”, tehát jóval nehezebben voltak ellenőrizhetők, amit a tudományos, közoktatási és kulturális osztály (TKKO) azzal a félmondattal ismert el, hogy „az irányítás szempontjai bizonytalanná váltak, alkalmazásuk nem egységes.” Ezenfelül újabb problémát okozott a pártirányításnak többek között az, hogy a még mindig működő tánciskolák tanárait szerintük „nem a kor kívánalmainak megfelelően alkalmazták”, ami az ő olvasatukban azt jelentette, hogy a legtöbb fiatal a táncórákon még köszönőviszonyba sem került a szocialista embereszmény legalapvetőbb vonásaival sem, s így az ifjúságra nehezebb volt befolyás gyakorolni. Ugyanígy a kultúrpolitika vadhajtásai közé sorolta a TKKO jelentése azt is, hogy a televízió és a rádió szórakoztató műsorainak túlnyomó többsége könnyűzene volt, s emiatt ez a két médium – a hatalom legnagyobb bánatára – nem tudta megfelelőképpen befolyásolni a fiatalokat ideológiailag. A sok kritika meghozta gyümölcsét a legfőbb döntéshozók felé, ugyanis a Magyar Televízió útjára indította az Én táncolnék veled című sorozatát, ahol a Bergendy szalonzenekar zenéjére hivatásos tánctanárok tanították a képernyők előtt ülőket a hagyományos tánctípusok elsajátítására.

A Bergendy szalonzenekar          Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Persze ez is fából vaskarika volt, hiszen nehezen képzelhető el, hogy óriási tömegek álltak volna vasárnap délelőttönként a képernyők előtt egy-egy átmulatott szombat éjszaka után, és fiú a lánnyal egymás kezét fogva a bécsi keringő, a polka vagy éppen a tangó és a csárdás rejtelmeibe avatják be magukat, bár bizonyára ilyen is előfordult. Rossz volt az időpontválasztás a televízió részéről, de ennek ellenére sokan nézték a műsort, még ha nem is tanultak meg belőle táncolni. Annyira azonban mégis csak jó volt, hogy a Bergendy együttest visszahozta a köztudatba, és immáron nem csak az Iskolatáskáról és a Szellemvasútról emlegették őket.

Borítókép: Házibuli a 70-es években (Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor)