„Kosicét mondani nem olyan nagy bűn, mint saját nemzettársaink ellen fordulni”

– Nem olyan nagy bűn Kosicét vagy Bratislavát mondani , mint saját nemzettársaink ellen fordulni politikai haszon reményében – mondta Kenyeres Oszkár. A Hazajáró műsor egyik főszereplőjével új képeskönyvükről, tíz év hazajárásról és a fehér hegyek varázsáról beszélgettünk.

– Hol „hazajártak” legutóbb?

– Legutóbb a Maros mentén, Torontál, Arad és Temes határán forgattunk egy síkvidéki epizódot, ahol olyan nagyjaink születtek, mint Bartók Béla, Klebelsberg Kunó és Téry Ödön. Kicsit róluk is szólt a film, és azokról a magyar közösségekről, amelyek Nagycsanádtól Majláthfalván át Pécskáig őrzik az identitásukat. Téli szünet mifelénk nincs, sőt ez az időszak szokott lenni a legizgalmasabb, hisz ilyenkor a hegyi forgatások sok kihívást rejtenek. A nappalok rövidsége mellett a kiszámíthatatlan időjárás, a hideg, a nagy hó a legnagyobb ellenfelünk. Ám ezekben a hónapokban születnek a legszebb filmek, hála a fehérbe öltözött hegyek varázsának. Ha ehhez még egy jó adventi vagy farsangi történet is társul a hegy lábánál, abból mindig jó film lesz. 

– Idén tízéves a Hazajáró, és ennyi idő alatt fogalommá vált: a hazajárást már igeként is használjuk, ahogy az imént tettem. Hogy érzi, elérték az akkor kitűzött célt?

– Valóban, szeptemberben ünnepeltük a Hazajáró tízéves születésnapját. Ez idő alatt 310 epizódban mutattuk be a történelmi haza természeti, kulturális értékeit, magyar közösségeit. Az már rögtön a műsor indulásakor kiderült, hogy egy hatalmas űrt töltöttünk be, hisz a honismeret és a természetjárás szemüvegén keresztül még senki nem mutatta be ilyen részletességgel a sokfelé szabdalt Magyarországot. 

A cél az volt, hogy felhelyezzük a turizmus térképére a Kárpát-medence minden olyan helyszínét, ahol a magyar utazót várja egy természeti csoda, a múltunk egy darabja vagy egy élő, magyar közösség. 

A már jól ismert kirakathelyek mellett sok olyan rejtett zugát mutattuk be a régi hazának, ahova a film után sokan elutaztak a nyomunkban. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a 2015-ben alapított Hazajáró Egylet is az efféle turizmus serkentésén munkálkodik, akkor úgy érzem, elértük a tíz éve kitűzött célt: a Hazajáró által is erősödtek a magyar–magyar kapcsolatok.

– Mégis, sokszor hallani hasonlókat: „megyünk síelni Szlovákiába”, vagy a „múltkor voltunk Oradjában” (Nagyvárad), arról nem is beszélve, hogy a határon túli magyarok ismét a balliberális politikusok célkeresztjébe kerültek. Ez ellen mit lehet tenni?

– Ezeket a beidegződéseket nagyon nehéz eltüntetni, mi is számtalan ilyen esettel találkozunk, még olyan helyeken is, ahol ezt nem várnánk. Mondjuk ahhoz képest, hogy mi volt tíz, húsz vagy harminc éve, óriási előrelépés tapasztalható ez ügyben.

Kosicét, Oradját vagy Bratislavát mondani azonban nem olyan nagy bűn, mint saját nemzettársaink ellen fordulni politikai haszon reményében.

 Hogy miért nem alakult ki nemzeti minimum az ügyben, hogy külhoni és anyaországi magyar közt nincs különbség, nos, erről sokat lehetne beszélni. Ezt az ostobaságot még a bolsevizmus plántálta el az agyakban, de ki gondolta volna 2004-ben, hogy lesznek olyanok, akik erre kampányt építenek? Nehéz elképzelni egy december 5. szintű árulást bármely más európai nemzetnél, legalábbis én nem ismerek hasonlót. A Hazajáró annyit tehet, hogy felkeresi azokat a helyeket, ahol nagyjaink születtek, és ahol a mai napig magyarok küzdenek a megmaradásért. Nemrég Szatmárban forgattunk, Dsida Jenő, Ady Endre, Károli Gáspár, Kölcsey Ferenc szülőföldjén. Aki az elszakított részek magyarjait kárhoztatja, jusson eszébe, hogy mi lenne ez a nemzet Szatmár szülöttei és szelleme nélkül. Mert aki a jelen magyarjait megtagadja, hogy tud felállni annál a Himnusznál, ami a szatmári tájban született?

– Hegyet mászik, medvés fenyvesekben túrázik, folyamatosan úton van. Nem érzi úgy, hogy már nincs kedve felhúzni a túrabakancsot?

– Az elmúlt tíz esztendőben nagyon sokat változott a világ, benne mi is, hisz mégiscsak életünk harmada, negyede a hazajárással telt. E tíz esztendő alatt rengeteg élménnyel és számtalan meghatározó találkozással lettünk gazdagabbak. Talán ez az oka, hogy hála istennek ugyanazzal a lelkülettel, motivációval kelünk újra és újra útnak, mint a legelején. Ráadásul a Kárpát-medence olyan sokszínű szeglete a világnak, hogy nincs két ugyanolyan régió, mindenütt mást nyújt a táj és az abban fogant genius loci.

A Hazajáró szemmel 2. 

– Milyen vidéken, hol érezte azt, hogy na, ezért a tájért megérte az egész?

– Nehéz lenne kiválasztani egyetlenegy helyszínt, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy azok a hegységek a kedven­ceim, melyekről olyan pontról nézhetünk le, ahol a hegyek lábánál magyar települések sorakoznak. Gömört, Tornát, Kalotaszeget, Csíkot, Gyergyót, Kászont, Háromszéket, Udvarhelyszéket éppen ilyen hegyek keretezik, így amikor a nap végén megfáradva elérjük egy-egy visszaereszkedés után a falu határát, 

tudjuk, hogy a legjobb helyre érkezünk, és a hegyi katarzis után vár még bennünket egy remek beszélgetés, adomázás.

– Még hány epizód, évad van a tarsolyukban? Ha véget ér a műsor, gondoltak már egyfajta folytatáson?

– Jelenleg már a 11. évadot forgatjuk. Amennyiben lehetőségünk lesz rá, akkor még 90 filmet tudunk készíteni. Ez esetben a történelmi hazának minden apró zugába eljutunk, minden puzzle a helyére kerül, és 14 évaddal kirakjuk Nagy-Magyarország „térképét”. Természetesen nem terveztünk ilyen hosszú időre, de most már végére akarunk járni az útnak. Ráadásul sok olyan helyen várnak bennünket Ungvártól, Kolozsváron át Marosvásárhelyig, ahol még nem jártunk. 

Emellett spin-offnak talán a Kárpátok főgerincének bejárása és leforgatása lenne a legalkalmasabb.

– A fővárosban ma 18 órától mutatják be (Millenáris Ház, Lövőház utca 39.) a Hazajáró szemmel című albumuk második kötetét, melyben a Hazajáró-évadok képanyagát adják közre. Miért döntöttek úgy, hogy sorozatot készítenek belőle?

– Már az első könyv kiadása előtt sorozatban gondolkodtunk. Eszerint minden évad külön könyvet kap, amelyben nemcsak tájképek szerepelnek, hanem – köszönhetően a werkfotóknak – a forgatás pillanataiba, nehézségei­be is betekinthetnek az olvasók. 

Elsősorban a Kárpátok szerelmeseinek ajánljuk, hisz a második évadban töltöttük talán a legtöbb időt a magas hegyekben.

 És azoknak is akik ily módon szeretnék megidézni a történelmi Magyarország tájait, amelyben a XXI. század elején is számtalan magyar közösség él és virul.

Borítókép: Kenyeres Oszkár a Kárpátokban (Forrás: Facebook)