A Nemzeti dal margójára

Amikor Tolcsvay László 1973-ban megzenésítette a Nemzeti dalt, valóságos hőstettet hajtott végre. A dal szinonimájává vált a pártállami rezsim elleni állásfoglalásnak, akkordjainak zseniálisan fülbemászó füzére pedig slágerré tehette volna, ha – legalábbis egy időre – a Kádár-rendszerben nem tiltják be. Így aztán nem csodálkozhatunk azon sem, ha időről időre feldolgozzák, szinte a március 15-ei ünnepségek szerves részévé vált, és túlélve a rendszerváltást, ez elmondható róla a mai napig is. Idén a rockszakma négy „nagy öregje” énekelte el öt fiatal kollégájával a Nemzeti Múzeumban és az épület előtt az örökbecsű dalt.

A Nemzeti dal megzenésítéséről annyit érdemes tudni, hogy azt az V. kerületi Hazafias Népfront keretében működő Belvárosi Petőfi Emlékbizottság (másik nevén Petőfi Centenáriumi Emlékbizottság), valamint az MSZMP és a KISZ V. kerületi bizottsága, illetve az ORI szorgalmazta. (Az emlékbizottság vezetője Gyenes József belügyminisztériumi alkalmazott volt.) Ilyetén módon a sanzonbizottság engedélyezte, ugyanakkor a rendszer észbe kapott, és az eléggé egyértelmű áthallások miatt jó ideig hivatalosan mégsem szerepelhetett sem a rádióban, sem lemezen, mindössze Tolcsvayék koncertjein, ha volt ehhez merszük. Itt a közönségből akadtak, akik felvették, és kalózkazettákról bejátszották iskolai ünnepségeken, amiből incidensek is lettek. Az áttörést a Nemzeti dalnak a Koltay Gábor rendezte A koncert című film és az ennek alapjául szolgáló 1981. március 26-án a Nemzeti Sportcsarnokban rendezett hangverseny, illetve az erről készült dupla nagylemez hozta meg. A film „producere”, Nemeskürty István ugyanis sikeresen beszélte rá Bors Jenőt, az MHV igazgatóját, hogy a kiadványon szerepeljen a szám, még ha addig indexen is volt. Jó pártállami magyar szokáshoz híven azonban egy kis freudi hiba azért mégis csúszott a kiadásba, a lemezborítón ugyanis Tolcsvay László zeneszerző mellett szövegírónak nem Petőfit, hanem Bródy Jánost tüntették fel. Utóbbi némi iróniával tűzdelt véleménye szerint azért, mert ha már ennyi probléma volt ezzel a dallal, akkor az MHV-alkalmazottak biztos úgy gondolták, hogy azt nem is Petőfi, hanem ő írta.

Tolcsvayék és a trió: Tolcsvay Béla, Tolcsvay László, Czipó Tibor, Németh Oszkár, Móricz Mihály      Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A rockosított Nemzeti dal aztán 1985-től szinte kötelező elemévé vált a hivatalos állami megemlékezéseknek, Varga Miklós már ekkor is elemi erővel adta elő a darabot a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, amit ország-világ láthatott a televíziók képernyőin. Mondhatni szelep szerepet játszott ez a dal, ami szintén egy kis rést jelentett a kommunizmus erős bástyáján. A rendszerváltás után is időről időre lehetett hallani a legkülönbözőbb fórumokon Tolcsvay László zenéjét március 15-i ünnepségeken,

idén pedig kifejezetten érdekes vállalkozásként hatott, ahogy Pataky Attila, Nagy Feró, Sasvári Sándor és az ebből a produkcióból kihagyhatatlan Varga Miklós öt fiatal énekessel, illetve színésszel adta elő a halhatatlan irodalmi és zenei művet.

Utóbbinak önmagán túlmutató üzenete van: a Nemzeti dal generációkon átívelő továbbélését példázza. Voltak azonban, akiknek nem tetszett ez a feldolgozás, élükön a zeneszerzővel, aki egyrészt a Yeah!-t kifogásolta a dalban, illetve azt, hogy nem az eredeti dallamot énekelték a „kortársai”. Egy szerzőnek természetesen joga van ezt a kritikát megtenni, de egy kicsit nyilvánvalóan ízlés kérdése is, amiről itt szó van, hiszen mégis csak a rock műfajába oltott lázadó vers az, amit előadtak. Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy az embernek nehezére esne felismerni az eredeti Tolcsvay László-dallamot ebben a 2022-es verzióban, attól függetlenül, hogy – nem belemenve a zeneszakmai részletekbe – valóban nem mindig teljesen ugyanaz a dallam csendült fel minden énekes ajkán, ami persze nem jelenti azt, hogy átírták volna a dalt. Sőt, Pataky Attila hangja, túl a hetvenedik életévén, acélosabb, mint amikor 1986 szeptemberében a Lenin Kohászati Művekben játszott az Edda Művekkel, és másik három kortársa is megállta mellette a helyét.

A Momentum ex-elnökségi tagja, Pottyondy Edina is közzétette véleményét szokásos szarkasztikus stílusában az interneten a zenemű effajta feldolgozásáról. Bizonyára bánthatta, hogy a nagy nevek, akik énekeltek, kivétel nélkül Fidesz-szimpatizánsok, mert eléggé elítélhető módon „Orbán Viktor leghűségesebb s…ggnyalóinak” titulálta a művészeket, a fiatalokat pedig elintézte annyival, hogy nem éreztek magukban annyi spirituszt, hogy politikai hátszél nélkül érvényesüljenek. A „nagy öregek” szerinte ki sem látnak a közpénzhegyekből, a lovagkeresztekből és a Kossuth-díjakból. Ezzel csak egy baj van: ez a négy rocktenor valóban letett valamit az asztalra, tudnak énekelni, rockoperák és musicalek, vagy éppen slágerek tucatjai állnak mögöttük, a maguk műfajában újítók voltak, így megérdemelten kapták meg az elismeréseiket, elegendő, ha csak felidézzük az életrajzaikat. Nem mellesleg a fent említett négy úr közül egyedül Nagy Ferónak van Kossuth-díja, pedig másik három kollégája is megérdemelné azt (egyébként ugyanígy Tolcsvay László is). Nagy Feró hangja pedig annyira jellegzetes, hogy ha csak egy picit is odafigyelünk, az összes vokálból kihallatszik. Mindemellett azt is nehezményezi a vlogger, hogy a nagy állami támogatás ellenére éneklik azt, hogy nem akarnak rabok maradni. Most lépjünk azon túl, hogy az igazán színvonalas kulturális produkcióknak civilizált országokban igenis jár az állami támogatás ilyen-olyan formája, de szegény liberális expolitikus elfelejti azt, hogy Nagy Ferónak és Pataky Attilának finoman szólva sem volt egyszerű az érvényesülés útja a Kádár-rendszerben, tehát méltán énekelnek a rabságról, ők tényleg tudnának – és tudnak is – beszélni a cenzúra, a belügyi szervek és a kézi irányításos kommunista kultúrpolitika buktatóiról. A Nemzeti dal pedig éppen a szabadságról szól, arról, amiért – persze azon túlmenően, hogy zenélni akartak – ezek az emblematikus arcok is küzdöttek a maguk eszközeivel.

Borítókép: a rockszakma négy „nagy öregje”: Nagy Feró, Varga Miklós, Sasvári Sándor és Pataky Attila (Fotó: YouTube)