Lázadó költő és lázadó rocksztár, Arthur Rimbaud és Jim Morrison

Wallace Fowlie könyvének végén bónuszként Császár Zoltán (a mű fordítója) Gárdonyi Évával készült interjúját olvashatjuk.

Mielőtt a Lázadó költők címet viselő könyvről szót ejtenék, bejelentem elfogultságomat a két főszereplő, Arthur Rimbaud és Jim Morrison iránt. A gimnáziumban kezdődött. Melyikükkel? Az már nem rémlik. Ellenben az annál inkább, hogy zenekarunkhoz, a Citromhoz kötődik. Zsolt barátom, a billentyűs – tán mert éppen ott tartottak irodalomból – megtanulta a Ma Bohème-t, és szavalta, főleg ha lányok is tartózkodtak a közelben. Tudják, ez az a vers, ami így kezdődik (Radnóti fordításában):

Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben. / A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.

Mint valami jó rockszöveg! Hamarosan megismerkedtünk Rimbaud életrajzával, s a ténnyel, hogy mindössze 19 esztendősen befejezte költői pályafutását. No, erre jött még Cseh Tamás és Bereményi Géza Arthur Rimbaud elutazikja („Arthur, Arthur, a két öklöd a zsebben, / A két ököl a zsebben már ronggyá rohadt. /Arthur, Arthur, a köpeny a vállon, /A köpeny a vállon rég eszmévé szakadt.”), és végleg a hősünk lett.
Morrisont, illetve a Doorst igazi szocialista világbéli módon ismertük meg. Lévén a nyugati lemezeket igen korlátozottan árulták a boltokban, így a Nemzeti Múzeummal szemközt kellett azokat beszerezni, feketén. Ott jutottunk egy Doors-válogatáshoz. Mit tudtuk mi, hogy ez a hatvanas években működő banda volt! Hallgattuk, és azt hittük, korabeli, új hullámos zenekar. Ezért aztán komoly hatást tett a Citrom muzsikájára.
 

Hosszúra nyúlt bevezetőm végén „ugorgyunk” egészen 2007-be, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon megnézhettem és hallgathattam a Rider on the Storm ­produkciót. Jóllehet nem Morrison énekelt, de a két meghatározó muzsikus, a billentyűs Ray Manzarek és a gitáros Robby Krie­ger bizony életre keltették a Doorst.
A Lázadó költők – Rimbaud & Morrison című kötet szerzője, Wallace Fowlie a szerencsésebb hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években élt, azaz ő még élőben élvezhette a nagyokat (amúgy 1908-ban született, kilencven esztendősen hunyt el) – ma azonban már a világért sem cserélnék senki USA-ban (vagy Nyugat-Európában) lakóval. Miként a szerző születési dátumából kiviláglik, nem valamiféle rockkönyvet vehetünk a kezünkbe, amennyiben a szerző a Doors 1965-ös induláskor már az 57. évét taposta.

Fowlie, a Duke Egyetem egykori irodalomtanára, 1991-ben kezdi a történetet, amikor bemutatták Oliver ­Stone The Doors című filmjét. Szerintem remekmű, s hogy nem kizárólag én vélem így, azt a kötet kezdőlapjai bizonyítják: rengeteg középiskolába és főiskolára hívták a professzort előadni a mozi felkorbácsolta Doors-hisztéria okán.
A hosszú bevezetőt követően Wallace Fowlie-ból kitör az irodalmár, s egy olvasmányos, tartalmas, stílusos, lenyűgöző portrét rajzol Rimbaud-ról (akit maga is fordított), költeményeiről, hatásáról. Ezek után meglehetősen érdekelt, vajh miként áll Jim Morrisonhoz, aki nem költő, hanem rockikon, sztár, énekes, szövegíró. A professzor alapos és korrekt életrajzában blues- és beatköltőként határozza meg. A kötetben idézett Doors-szövegek Hobo kiváló magyar fordításaiból valók. (Remélem, emlékeznek, a Hobo Blues Bandnek, illetve Földes Lászlónak egyaránt kitűnő Doors/Morrison műsorai, lemezei születtek.)
A szerző összegzésében példákat hoz Rimbaud Morrisonra gyakorolt hatására. Amivel nem ér véget a könyv, mert

bónuszként Császár Zoltán (a mű fordítója) Gárdonyi Évával készült interjúját olvashatjuk.
Kedves olvasóm joggal kérdi: ki Gárdonyi Éva? Nos, Jim Morrison barátnője volt az énekes-költő Párizsba költözéséig. És a slusszpoén, hogy a magyar filmes hölgy gyökeresen más jellemrajzot ad Jim Morrisonról, mint Fowlie professzor vagy Oliver Stone.
Wallace Fowlie: Lázadó költők – Rimbaud & Morrison (Nyom6 Kiadó)

Borítókép: Jim Morrison (Fotó: Getty Images)