Nos, ezt értelmezte a nagykövet a maga módján, amikor nyílt levelében így írt: „Valósággal sokkol, amikor valaki a kultúrát még mindig megpróbálja a politikán kívül helyezni, amivel valójában lehetővé teszi Oroszország számára, hogy tisztára mossa a szennyesét, elfeledtesse az ukránok ezreinek megerőszakolását és meggyilkolását a »nagy orosz kultúra« által.”
Vidnyánszky Attila a Mandinernek nyilatkozva válaszolt a provokatív levélre.
„Az egész világon elharapódzó folyamattal kapcsolatban; az orosz kultúra eltörlésének szándékával szemben fejeztem ki nemtetszésemet” – fogalmazott az interjúban a direktor, majd kifejtette:
a Nemzeti Színház vezetőjeként én már többször állást foglaltam: ukrán szolidaritási napot rendeztünk a MITEM-en,
ahol fellépett a kijevi DAH Színház, amelynek a Nemzeti Színház és én személyesen is segítő kezet nyújtottunk, már akkor, amikor eljöttek Ukrajnából. Levetítettük a Kijevi Nemzeti Színház előadását, akik a háború miatt nem tudtak eljönni a fesztiválra.”
A szolidaritási napon a meghívott nagykövetet munkatársai képviselték, ám véleményt azért megfogalmazott nyílt levelében Ljubov Nepop:
„Amikor önök a színpadon egymás mellé állítják az orosz és az úgynevezett ukrán művészeket, akik az orosz és az ukrán zászlók előtt ölelkeznek, akkor megfogalmazódik bennem a kérdés ezekhez a művészekhez és szervezőkhöz, hogy vajon milyen békét támogatnak?”
Később egyenesen utasít, mit kell tenni.
„Ha az orosz művészek támogatni akarják Ukrajnát – megtehetik ezt. Ehhez fel kell hagyniuk a hallgatással. Egyértelművé kell tenniük, hogy a béke melyik változatát támogatják. A hallgatás – nem Ukrajna támogatása. Legyünk ebben őszinték saját magunkkal. Ne bátorítsuk ezt a hallgatást olyan frázisokkal, hogy a művészet kívül van a politikán, hogy a nagy orosz kultúra kívül van a háborún” – ismételte meg a nagykövet a levele első felében leszögezett gondolatát, miszerint
A művészet soha nem állt és nem áll a politikán kívül.
„Ez így van – fogalmaz a Mandiner cikkében Vidnyánszky Attila. – De mi a művészet felelőssége?
Nem tudom, hová vezet az, ha egy kultúrát, egy ország minden polgárát kollektív módon kiközösítünk.
Ez rossz emlékeket idéz bennem. Nem lehet egy kultúrát egészében és visszamenőleg büntetni és eltörölni. Ez az a téboly, ami Nyugaton történik. Ki dönt arról, hogy kit szabad és kit nem szabad meghívni? Hol marad a művészek, az intézményvezetők egyéni felelőssége?
A kultúra, a művészet rendkívül sokszínű, a jelenre nagyon érzékenyen reagáló része az életnek. Másként működik, mint a politika, a hatalom. Éppen ez ad lehetőséget arra is, hogy a legsötétebb időkben is árnyaltan lássuk, vizsgálhassuk a világot. Mindenkinek a maga lelkiismeretével kell elszámolnia, az orosz művészeknek is. Ám
ha egyoldalúan megszakítjuk a párbeszéd lehetőségét, azzal rosszat teszünk, a jövőt hosszú időre elsötétítjük.
És sokkal nehezebb lesz visszaépíteni a kapcsolatokat, ami pedig elemi érdekünk, érdeke mindazoknak, akik egymás kultúrájából merítünk, és közösen gazdagítjuk a világot. Ebben kell hinnünk.”
Borítókép: Vidnyánszky Attila (Fotó: Bach Máté)
