Az Örök Város fél évszázada

Nagy Zoltán fotográfus a hatvanas évek híres, Váci utcai Muskátli eszpresszó művészkörének tagja volt. A kommunista kultúrpolitika állította korlátok miatt 1966 nyarán Nyugat-Németországba menekült, vagy miként akkoriban fogalmazott a pártállam: disszidált. Ott végezte felsőfokú fotográfiai tanulmányait, majd a hetvenes években Rómában telepedett le, s lett fontos magazinok tudósítója. Az Örök Várost fél évszázada fotózza, e felvételeiből mutat be ötvenet a Kolta Galéria legújabb kiállítása.

Budapest, Nagy Zoltán fotográfus a kiállításán Fotó: Teknos

– Akkoriban Magyarországon nem folyt felsőfokú fotósképzés, ezért gondoltam, hogy az esseni iskolába kellene járnom.
Útlevélkérelmét háromszor utasították el.

– Nyilván, mert katonaköteles korban voltam – adott magyarázatot a fotóriporter.

Maradt hát a disszidálás. Jugoszlávia és Olaszország között nem húzódott műszaki határzár –, mondhatni, ott fellebbent a vasfüggöny. Egy ljubljanai barátja tanácsára Koperbe ment, mert a triesztiek rendszeresen jártak át vásárolni a jugoszláv városba, ezért csupán jelképes határellenőrzés zajlott.

– Stoppal mentem, mindössze egy Rollei­flex fényképezőgépet, egy kevés ruhát és egy rúd téliszalámit vittem magammal. Nagyon meleg vasárnap dél volt, a határőrök elpilledtek, amikor kiszálltam a kocsiból. Útlevelem nem volt, tehát hagyományos módon nem tudtam volna átjutni Olaszországba.

Ellépdelt hát a kocsisor mellett egy kisebb épülethez, ahol csatlakozott az onnan kilépő anyához és lányához, akikkel átsétált a határon.

Kisvártatva Rómában találjuk, ott ajánlottak neki egy idős vatikáni papot, aki majd segíti.

– Elmeséltem az atyának a történetemet, mire elküldött, mondván, biztos kém vagyok, agent provocateur. Más papírom nem volt, csak Otto Steiner professzor levele, hogy felvesz az osztályába.

Nem akadt egyéb lehetőség, mint politikai menedékjogért folyamodni, amely esetben menekülttáborba helyezik el, ki tudja, mennyi időre, netán a Németországba szökés. Zoltán ez utóbbi mellett döntött. Vesztére elkapták a svájci határon, s mehetett fél évre táborba, amikor is megkapta a politikai menedékjogot.

– Genfi konvenciós útlevelem mellé az kellett, hogy egy német állampolgár kezességet vállaljon értem, ezt Steiner professzor megtette – mesélte Nagy Zoltán.

Noha riportra specializálódott, az iskolában belekóstolhatott minden műfajba, még egy reklámfotós mellé is elszegődött asszisztensnek, ráadásul munkát szintén vállalhatott hallgató korában, így egyfelől fenntarthatta magát, másfelől pedig bejáratos lett szerkesztőségekbe, s kisvártatva publikálni kezdték riportfotográfiáit.

Diákévei alatt szívét elrabolta Olaszország, ahol egykori menekülttábor-lakóként végre szabadon, keresztül-kasul stoppolhatott a nyári szünetekben. Diplomával a zsebében hamar átköltözött Itáliába, amikor akkori felesége Sienában kapott állást, ahonnan azután Rómába vezetett az útjuk.

A Kolta Galéria falain bárki megtekintheti a kiállítást nyitó első, 1975-ös felvételét az Örök Városról. És valóban, a közel félszáz fényképet szemlélve az ember igazat ad a jelzőnek, amennyiben Róma – legalábbis Nagy Zoltán fotográfiáin – mit sem változott fél évszázad alatt.

– Annyiban biztos örök, hogy érezni a történelmet, a gyökereket a városban. Éltem egy reneszánsz kori ház első emeletén, amelynek a konyhájában, a korabeli, fehér márványkandallóban főztem, mint az 1500-as években. Emellett a vallás adta szellemi töltés áthatja Rómát – sommázta Nagy Zoltán.

Borítókép: Nagy Zoltán, akinek diákévei alatt szívét elrabolta Olaszország (Fotó: Teknős Miklós)