A megsajnálható T-rextől a horkoló dinoszauruszokig + képgaléria és videó

Nem a Prehisztorikus bolygó az első dokumentumfilm-sorozat, mely a dinoszauruszok uralta föld mindennapjait kívánja bemutatni, de alighanem a leglátványosabb: a nézőnek olykor az a benyomása, hogy nem is ismeretterjesztő műsorral, hanem hollywoodi közönségfilmmel van dolga. Ráadásul az alkotók képesek elérni, hogy a befogadó érzelmileg viszonyuljon a látottakhoz.

A dinoszauruszok és társaik jó ideje a popkultúra népszerű szereplői. Gondoljunk csak Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényére, az Őslények országa című – eddig nem kevesebb mint tizennégy részt megért! – egész estés rajzfilmsorozatra, vagy éppen a busás bevételt hozó Jurassic Park és Jurassic World franchise-okra. 

De nem csak szórakoztató, kalandos alkotások foglalkoznak a történelem előtti korok állataival: a brit BBC 1999 és 2005 között öt címből álló dokumentumfilm-folyamban mutatta be őket. (A legismertebb közülük a szériát nyitó, nyolcrészes Dinoszauruszok, a föld urai).

Az Apple égisze alatt készült Prehisztorikus bolygó bizonyos értelemben e szériák folytatása. Tartalmáért ugyanis a BBC természetfilmrészlege, a Natural History Unit felelt, a külcsínről viszont a több kasszasikerben bizonyított Moving Picture Company gondoskodott. 

Az egyik vezető producer Jon Favreau volt, akit a sci-fi rajongók A mandalori című tévésorozat megalkotójaként vagy két Vasember-mozifilm rendezőjeként ismernek. Jelen sorozat szempontjából azonban alighanem fontosabb, hogy két Disney-klasszikus újragondolt – CGI-alapú – változatának direktora is: 2016-os A dzsungel könyvéről és a 2019-es Az oroszlánkirályról van szó.

A Prehisztorikus bolygó hatvanhatmillió évvel viszi vissza a nézőt az időben, a késői kréta korba, amikor dinoszauruszok uralták a földet. Epizódról epizódra haladva bemutatja a főbb élőhelyeken – vízparton, sivatagban, édesvízben, jégvilágban, sarkvidéken – előforduló állatokat, és megosztja a nézővel a hozzájuk kapcsolódó érdekességeket, tudnivalókat. 

Rögtön az első részből kiderül például, hogy a Tyrannosaurus rex – levegővel töltött csontjainak és erős hátsó végtagjainak köszönhetően – kitűnő úszó volt. Hogy a Tuaringisaurusok – e kilenc méter hosszú, tengeri hüllők – köveket nyeltek le, hogy azok a gyomrukban – mint őrlőkövek –  összezúzzák az általuk elfogyasztott táplálékot. 

A szárazföldi triceratopsok ugyanakkor barlangokat kerestek fel, hogy befalhassák a falaikat borító agyagot: gyomrukat kibélelve segített semlegesíteni a növényekből a szervezetükbe került mérgek hatását. 

És ami már-már komikus hatást kelt: a sauropodák fejében és nyakukon légzsákok húzódtak, melyek ugyan csökkentették a súlyukat, éjjelente viszont erősítették horkolásuk hangját – éjszakánként zengett tőlük az erdő!

Eme információkat David Attenborough osztja meg a nézőkkel. 

A népszerű természetfilmes többtucatnyi alkotást tudhat a háta mögött, ám most először narrátor olyanban, ami a dinoszauruszok koráról szól. E körülmény olyannyira felvillanyozza, hogy nem tudja – nyilván nem is akarja – féken tartani a lelkesedését: a főcímben mintha nem is egy kilencvenhatodik életévében járó, komoly természettudóst, hanem egy, rajongása tárgyaihoz végre közvetlen közelségbe került, lelkes ifjút látnánk és hallanánk. 

És hamar kiderül: az ismeretterjesztő tévéműsorok veteránja a CGI-jal megjelenített állatokról is ugyanolyan színesen és meggyőzően tud beszélni, mint a hús-vér példányokról. A néző elé kerülő képeken ugyanis csak a természetes környezet valódi. Amint az a  Livescience.com anyagából kiderül, az alkotók a helyszíni forgatás során még különféle tárgyakkal – jellemzően kartonpapírból kivágott figurákkal, 3D-nyomtatóval megalkotott bábokkal – helyettesítették az állatokat, majd a stúdióban számítógéppel létrehozták, és képbe illesztették digitális változataikat. 

A Moving Picture Company szakemberei fotorealisztikus hatás elérésére törekedtek, és bármilyen nehezen kivitelezhető, aprólékos munkát igénylő részletről legyen is szó – például: az őshüllők testét borító tollazat vagy pikkelyek kidolgozása, a szemek élővé tétele, a fej-, végtag- és testmozdulatok megvalósítása –, kitűnő munkát végeztek. 

Ráadásul az élőlények tájba illesztése is tökéletesen sikerült: szabad szemmel meglehetősen nehéz különbséget tenni a valós és komputerrel generált látványelemek között – és ez csak részben magyarázható azzal, hogy utólag olykor a környezetet bemutató képsorokon is digitális módosítást végeztek. 

Azonban még a jól megválasztott narrátor, az  érdekes és meglepő információk, az A kategóriás hollywoodi filmeket idéző látványvilág sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a sorozat ekkora figyelmet keltsen. Sikeréhez elengedhetetlen volt egy negyedik tényező is. 

Jon Favreau a már említett A dzsungel könyve és Az oroszlánkirály készítése során ugyanis nemcsak azt tanulta meg, hogyan kell különféle állatfigurákat megjeleníteni, de azt is, hogyan  kell elérni, hogy a nézőt érdekelni kezdje a sorsuk. 

Eme ismereteit hasznosítja a Prehisztorikus bolygóban: a jelenetek felépítése, vágása, no meg a részben Hans Zimmer által jegyzett kísérőzene gondoskodik róla, hogy a néző érzelmileg viszonyuljon a látottakhoz. 

Így a befogadó egy idő után azon kaphatja magát, hogy szurkol a különleges fejdíszt nem viselő, hím Barbaridactylusoknak – e repülő hüllőknek –, hogy az ékesség nélkül is sikerüljön nőstényt találniuk a párzási időszakban; sajnálja a Masiakasaurus anyát, amelyik – a pocsolyából előrontó óriásvarangy, Beelzebufo támadása következtében – elveszíti egyik kicsinyét; és már-már bosszankodik a Troodontidok találékonyságán. 

Száznyolcvan centis testméretéhez képest ugyanis ez utóbbi őshüllő agya volt az egyik legnagyobb a bolygón, így egyedei voltak a legsikeresebb, legeredményesebb vadászok az északi vidékeken. A negyedik részben az alkotók azzal érzékeltetik mindezt, hogy a  Troodontidok – erdőtűz idején –  a lángok falta terület peremén gyülekeznek, és módszeresen elejtik a feléjük menekülő zsákmányt…

És hogy a szóban forgó állatok pontosan úgy néztek-e ki, úgy viselkedtek – például: olyan hangokat adtak-e ki –, ahogy azt a készítők elénk tárták? És amit az egyes epizódok egyes jelenetei bemutattak, az a valóságban is végbe mehetett? 

Lényeges kérdések, hisz ha őslényekről van szó, a kutatók elsősorban a csontleletekre, a vizsgálatuk nyomán felállítható teóriákra, valamint különféle összehasonlító módszerek eredményeire vannak utalva. De egy-egy, alapvetően a valóság bemutatását célzó alkotásban mekkora szerep juthat a következtetésnek, hipotézisnek, fikciónak? És tulajdonképpen hol húzódik a tényt a feltételezéstől elválasztó határ? 

Így – bár az alkotócsapat tagjai a sorozat extráiban elmagyarázzák, milyen szempontok vezették őket a munkájuk során –, a nézők egy része az internet különféle fórumain jelezte: kétli, hogy a sorozatban ábrázoltak minden esetben száz százalékig helyállóak lennének.

A magunk részéről úgy véljük, akkor sincs különösebb probléma, ha történetesen igazuk van: több tíz millió év távlatából nemhogy nehéz, olykor egyenesen lehetetlen valamennyi részletében pontos képet rajzolni (konkrét és átvitt értelemben egyaránt).

Ezért akkor járunk el helyesen, ha a Prehisztorikus bolygót a jelenleg rendelkezésre álló, tudományos megállapítások, és a bizonytalan pontokat kitöltő, legvalószínűbb feltételezések keverékeként fogjuk fel. Tehát egyfajta rekonstrukciós kísérletként, melyben a tények és a spekuláció aránya bemutatott élőlényről bemutatott élőlényre változik.

Mindez azonban mit sem von le a széria erejéből: a legmodernebb kutatási eredményeken alapuló, a legkorszerűbb képalkotási technológiák felhasználásával készült, tartalmas és szórakoztató sorozat, amely talán minden eddiginél szemléletesebben tárja a befogadó elé, annak idején mennyire változatos és sokszínű lehetett a dinoszauruszok uralta világ.

(Prehisztorikus bolygó/Prehistoric Planet. Ötrészes, feliratos amerikai–angol dokumentumfilm-sorozat. Játékidő: 5×40 perc. Rendezte: Andrew R. Jones, Adam Valdez, 2022. Elérhető az Apple TV+ kínálatában.) 
 Borítókép: Jelenet a filmből (Képernyőfotó)