– Nem hiányolom a nemzeti ügybuzgalmat. Végzettségemet tekintve alapvetően mérnök vagyok, ezért olykor matematikai formákban gondolkodom. A matematikában használt „a legkisebb közös többszörös” meg „a legnagyobb közös osztó” fogalmával – azokat a beszélgetésünk lényegére vetítve – egyaránt van egy kis baj: az egyikben a „legkisebb”, a másikban az „osztó” kifejezés a problémás. Ezért jutottam arra, hogy érdemes lenne bevezetni a legnagyobb közös többszörös fogalmát, amire az általam javasolt gondolat alkalmasnak tűnik. Szép ambíciónak tűnik számomra, ha úgy próbálnánk élni a közös életünket – és különösen, ha úgy próbálunk kultúrpolitikát csinálni –, hogy abban a legnagyobb közös többszöröst „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” gondolat jelenti. Tehát nem azt állítom, hogy a kultúrpolitika eddig ne lett volna elég nemzeti, azt viszont egy kicsit igen, hogy nem szerveződött egy jól bemutatható vezérgondolat köré. Így pedig nehéz mihez mérni a kultúrpolitikánk sikerességét – mondja Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója a 24.hu online portálnak adott interjúban.
Hozzáteszi, hogy természetes, hogy mindenki behelyettesítheti a saját identitását, így azt gondolja, hogy a világ legjobb dolga indonéznek, uruguayinak vagy izlandinak lenni. – Másrészt szerintem ez a mondat nem leszűkít, hanem segít irányt szabni a gondolkodásunknak. Ugyanakkor egyáltalán nem hiszem azt, hogy az állami kultúrpolitikának bármilyen módon be kéne avatkoznia az alkotás folyamatába – többen kritizálták a szövegemet amiatt, hogy ez nem derül ki elég egyértelműen belőle. Az alkotás természetesen szabad, mindenki olyan kulturális termékeket, produkciókat hoz létre, amilyeneket csak akar, de a magyar államnak mégiscsak az a dolga, hogy a közössége által összeadott erőforrásokat – hívhatjuk ezeket adóforintoknak – egy világos elv szerint ossza el. Ilyen világos elv lehetne az, hogy azokat a kulturális termékeket kell és érdemes támogatni, amelyek a fenti vezérgondolat mentén születnek meg. Ha valakinek az a szent meggyőződése, hogy nem a világ legjobb dolga magyarnak lenni, mert az ő élethelyzete, ismeretei, tudása, világlátása alapján más következtetésre jutott, egész nyugodtan alkothat ebben a szellemben. Csak a magyar államnak nem feladata őt támogatni ebben – hangsúlyozza Szabó László.
– Én nagyra értékelem a Saul fiát, sokkoló és katartikus élmény volt moziban látni. Nem akarok átfogó értelmezésbe bocsátkozni, de az a film nem épp arról szól, hogy a haláltáborba hurcoltak között voltak olyan emberek is, akik még a legborzalmasabb borzalom borzalmának a mélyén is képesek voltak emberek maradni? És ők bizony magyarok voltak. Nem azt mutatja ez, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, mert köztünk ilyen emberek éltek? Attól, mert azt gondoljuk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, miért ne szembesülnénk azzal, hogy voltak helyzetek, pillanatok a történelmünkben, amikor bizony jó néhány magyar nem azt bizonyította, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni? Ettől nekünk még azt kell gondolnunk, vagy arrafelé kell tartanunk, hogy azt taníthassuk: a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Ezt a mondatot szerintem a kritikai szemlélettel együtt is lehet hirdetni – magyarázza a szakember.
Szabó László kiemeli az interjúban, hogy kultúrpolitikát csinálni szerinte az összes államvezetési feladat közül a legnehezebb, és épp azért, mert ez a legszubjektívebb terület. Mint mondja, nincs semmiféle mérőszám vagy normatíva, nagyon kevés a viszonyítási alap. Szubjektív döntéseket kell hozni minden egyes nap. – Valóban nem könnyű eldönteni, hogy egy intézmény működése vagy egy kulturális termék létrehozatala illeszkedik-e a kijelölt vezérgondolatba vagy sem. Esetleg lehet-e úgy csavarni a szavakat, hogy illeszkedjen, vagy lehet-e úgy csavarni őket, hogy ne illeszkedjen. Ezért is nézek nagy tisztelettel azokra, akik vállalják a kultúrpolitikusi tisztségeket – fejtegeti a szakember, aki arról is szól, hogy aki vállalja a kultúrpolitikai döntéshozás ódiumát, annak azt a felelősséget is vállalnia kell, hogy meg tudja egy alkotásról ítélni, minőségi-e vagy sem – mondja Szabó László.
Az interjúban felvetődik a kérdés, milyen jelzőkkel írható le, miért is a világ legjobb dolga magyarnak lenni. – Sokat gondolkodtam már ezen. Mert ugye élnek sztereotípiák a fejünkben. A svájciak pontosak, az olaszok lazák, a kínaiak szorgosak, a franciák kifinomultak, az angolok büszkék. De milyenek a magyarok? Ha feltétlenül akarunk egy minőségi jelzőt, talán a kreativitás lehet az, ami izgalmassá tesz bennünket a világban. Három, talán négy nagy magyar „humán brand” van, amit szerintem tényleg ismernek a világban: Puskás Ferenc, a Polgár nővérek, Rubik Ernő és – remélem – Liszt Ferenc. Rubikot kicsit zárójelben mondom, mert a Rubik-kockáról sajnos szerintem a legtöbben nem tudják külföldön, hogy azt egy magyar ember találta fel. Súlyos hiányossága Magyarországnak, hogy nem végezte el ezt a munkát, és nem ültette el a fejekben, hogy Rubik egyenlő Magyarországgal. De ez egy alegységprobléma, ami sokkal fontosabb, hogy ez a négy brand mind a kreativitásról szól. Az egyik a tudományos kreativitásról, a másik a sportbéli kreativitásról, a Polgár nővérek története pedig ötvözi a kettőt, a negyedik meg az innovatív művészetről.
Borítókép: Szabó László (Fotó: Mohos Márton/24.hu)
