Ébren tartják az álmaikat

Az ELTE-n magyar–esztétika szakon végzett, majd a Bajor Gizi Színészmúzeum vezető muzeológusa lett. Alapító tagja a Novus Gimnázium és Szakközépiskolának. Igazgatott színiakadémiá­kat, rendezett műfajteremtő előadásokat, alkotó-szerkesztője volt tankönyvnek, főszerkesztője színházi lapnak. Kovács Gábor Dénessel az artistaképző intézetben beszélgettünk, amelynek igazgatója.

20220517 Budapest Kovács Gábor Dénes Artistaképző igazgató Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– A Színházi Intézet munkatársaként kapta a megbízást, hogy az akkor újjáépített Bajor Gizi Színészmú­zeumot állandó kiállítással rendezze be. Mit kellett szem előtt tartania?
– Gobbi Hilda elképzeléseit kellett ötvözni az új épületstruktúrával, valamint azokkal a muzeológiai szempontokkal, amelyeket a XX. század vége megkövetelt. Izgalmas munka volt. Két évet töltöttem a múzeumban, majd 1992-ben Ablonczy ­László igazgató úr hívására a régi Nemzeti Színházba kerültem, s ott váltam gyakorló színházi emberré.

– Akkor már működött a Novus Gimnázium és Szakközépiskola?
– Igen, 1991-ben alapítottuk. Bölcsésztanárként végeztem, már az egyetem alatt is tanítottam. Azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik azért lettek tanárok, mert az egyik legfontosabb hivatásnak tartják. A Novus nagyszerű tanári közössége azt a célt tűzte ki maga elé, hogy alternatívát jelentsen a diákoknak az akkor meghatározó poroszos gimnáziumi oktatás mellett. Újfajta ösztönzési és pedagó­giai módszert teremtettünk meg. Tizenhét évig vettem részt az iskola munkájában a színházi pályámmal párhuzamosan. Közben alkalmam nyílt oktatási segédanyagot, irodalomtankönyvet írni a Nemzeti Tankönyvkiadónál, és szakmai projektekben részt venni.

– A Nemzeti Színházban milyen feladatokkal bízták meg?
– A Várszínház – akkor a Nemzeti Színház kamaraszínháza – jelentős kiállítóterében rendeztem színháztörténeti kiállításokat, s tanítottam a legendás színiakadémián, majd 1997-ben kinevezést kaptam a Nemzeti Színiakadémia igazgatói feladatainak ellátására. Hároméves képzést tartottunk, amely később modellként szolgált. A jogszabályi feltételrendszerét nekem volt módom kialakítani. Az első központi programot 1998-ban írtuk meg, onnantól ezen a nyomvonalon halad a középfokú színészképzés Magyarországon. Jeles szerzőgárdával megírhattam a színészképzés tankönyvét, s hét évig főszerkesztője voltam a Szín-Világ című lapnak, amellyel a Nemzeti Színház a saját közönségét fogadta. Ablonczy László nemcsak a színházi működtetést tartotta feladatának, hanem folyóiratok, könyvek kiadását, kiállítások rendezését is. Így jelenhetett meg, többek között, interjúkötetünk pályakezdőkkel, akik ma már a középgeneráció vezető színészei.

– Mikor kezdett el rendezni?
– Húsz évig dolgoztam a Nemzeti Színházban, amely 2000-től a Pesti Magyar Színház nevet viseli. A rendezőgárdát Sík Ferenc, Iglódi István neve fémjelezte, akiktől rengeteget lehetett tanulni. A színészosztályaink vizsgaelőadásait a vezető tanárok állították színpadra, így kezdtem rendezni. Fontos része a pályafutásomnak, hogy találkoztam Miklós Tiborral, a magyar musicalszínjátszás egyik alapító atyjával. Vele és Tóth Péter zeneszerzővel mutattuk be a Tom Sawyer kalandjai című musicalt a Pesti Magyar Színházban, amelyet 2015-ben újra színpadra vittem a Gór Nagy Mária Színitanodával, ahol négy évig voltam igazgató. A legutolsó munkám Romhányi Áron zeneszerzővel a Fővárosi Nagycirkuszban a Szentivánéji álmodók című előadás volt, amellyel kísérletet tettünk a cirkuszmusical műfaj megteremtésére. Romhányi Áronnal közösen írtuk a Száz év szerelmet is, amelyet a népszerű zenekar, a Group’n’Swing ad elő.

– Hogyan lett a Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Intézet igazgatója?
– Harminc éve a színház világában dolgozom előadóművészet-pedagógusként, könyvíróként, alkotóként. Fekete Péter korábbi kultúráért felelős államtitkár és a cirkuszművészet megújításáért felelős miniszteri biztos ismerte a tevékenységemet, és felkért, hogy az artistaképzésben is alakítsunk ki hasonló képzési modellt, mint korábban a színészeknek. Mielőtt az igazgatói kinevezést megkaptam, egy évig képzési igazgatóként koordináltam az intézet működését. Azóta az iskola két komoly tagintézménnyel egészült ki: a Békéscsabai Jókai Színház Színitanházával, valamint az oktOpus Multimédia Intézettel. Olyan oktatási központot hoztunk létre, amely előadó-művészeti szakmákat: artistákat, színészeket és táncosokat képez, valamint olyan kreatív szakmákat tanítunk, amelyek kapcsolódnak az előadó-művészethez: színház- és rendezvénytechnikus, animációtervező, hangtechnikus. Ma már több mint négyszáz hallgató jár hozzánk és száz tanár oktat nálunk.

– Segítenek az Ukrajnából menekült artistanövendékeknek. Mit tudnak tenni értük?
– A cirkuszi világ mindig is összetartó és nemzetközi család volt, s rögtön mozdult, ahogy a segélykérés elhangzott. Március elején előadó-művészeti iskolákba járó gyerekek, szüleik és néhány tanárnőjük is elmenekült Ukrajnából. A hír hallatán a Recirquel újcirkusztársulat, a Fővárosi Nagycirkusz és mi, az artistaképző intézet azonnal összefogtunk, s azóta több mint száz növendék és tanár él itt nálunk. Elintéztük a lakhatásukat és az élelmezésüket. A tanárok a cirkuszban kaptak munkát, illetve nálunk oktatnak. A Szentivánéji álmodók jótékony célú előadásának bevételét arra fordítottuk, hogy kellékeket vásároljunk számukra. Az ukrán diákok a próbatermeinkben tartják ébren az álmaikat – artisták maradnak.

– Tavaly jelentették be, hogy a Nyugati pályaudvar mellett, az egykori mozdonyhangár helyén valósul meg a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ egy új cirkusszal és új artistaképző intézettel. Mikor vehetik birtokba az iskolát?
– Jelenleg a kiviteli tervek elfogadása zajlik. Az új épületben nagyon sokunk munkája fekszik, és még többünk reménye. Én mélyen hiszek a cirkuszművészetben. Ez a művészet minden pillanatában a diadalról szól a tizenkét éves diák, a huszonnégy éves pályakezdő és a negyvenéves Hortobágyi-díjas artistaművész számára is. A diadalról, hogy leküzdjük a lehetetlennek tűnőt, és alkotunk valami nagyszerűt. Ez a vágy visz előre valamennyiünket.

Borítókép: Kovács Gábor Miklós (Fotó: Mirkó István)