Bánk Ernő a nógrádi hegyek közötti Szalmatercsen született 1883. január elsején. A tanítói és a tanári oklevél után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a doktori diplomát is megszerezte, majd elemi, polgári és kereskedelmi iskolákban történelmet és földrajzot oktatott.
A pedagógiai pálya mellett művészi talentuma az Iparművészeti Iskolára irányította, ahol Pap Henrik és Sándor Béla vezették be az ember- és természetábrázolás festői gyakorlatába. Az alapokat így a müncheni akadémizmus biztosította az ifjú művész számára, de az egyre érettebb alkotói tevékenységére a nagybányai művésztelep plein-airje és a Nyolcak anti-impresszionizmusa ugyanilyen intenzitással hatott.
Sokat elárul a századelő művészeti sokarcúságáról, hogy Bánk Ernőre Kádár Béla figyelt fel, az első kiállításra beküldött képeit pedig a Kernstok Károly vezette zsűri fogadta el. Bár az 1910-es évek elejétől 1962-ig lankadatlanul dolgozott, és hol a régebbi irányzatok eredményeihez tért vissza, hol az újabb törekvések ígéretes lehetőségeinek útjait kereste, számos kellemetlen epizód szakította meg életpályáját. Az első világháború alatt hadifestő lett, majd miután átvészelte a Tanácsköztársaság szörnyűségeit, a húszas évek elején tanítónő feleségével együtt idő előtt nyugdíjba vonult.
Az évtized vége felé, 1926-27-ben a Somogy megyei Igas és Törökkoppány művészkolóniájában próbálgatta ecsetjét, Aba-Novák Vilmos, Kelemen Emil, Patkó Károly és Barcsay Jenő társaságában. Itt ötvözte sajátos értékké a késői Rippl-Rónai és a korai Kmetty János festészete felől érkező ösztönzéseket. Tájképet, csendéletet, arcképet, önarcképet egyaránt alkotott, de még elefántcsontra festett portré-miniatűrök, porcelán brossok is kikerültek a műhelyéből.
Állandó részvevője volt a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum tárlatainak. Életművének egyik legszebb alkotása, a Krumplis csendélet 1926-ban egy olyan tárlaton aratott sikert, amelynek rendezői között Lyka Károly és Petrovics Elek mellett Szőnyi István is megjelent. Szőnyit épp azokban az években választotta tagjai közé a Szinyei Merse Pál Társaság. Az alakulat Bánk Ernőt még ebben az esztendőben kitüntető elismerésben részesítette.
A Magyar Nemzeti Galériában 1978-ban nyílt munkáiból önálló kiállítás. Ennek kapcsán írta Vayer Lajos, az 1993-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett művészettörténész, hogy Bánk Ernőt nem szabad elfelejteni, hiszen a küzdelmekben nem szűkölködő életútjának tanúságtétele szerint nyitott életművet alkotott, sosem zárkózott el az új és az igazi elől. Korábban Elek Artúr, a Nyugat esszéistája és kritikusa is hasonlóképpen vélekedett róla, amikor így fogalmazott: nemcsak Berény Róbert, Márffy Ödön, Bernáth Aurél, Szobotka Imre, Frank Frigyes és Derkovits Gyula különböző művei, hanem Bánk Ernő csendélete is megállítja az embert. Szalmatercs szülötte, Bánk Ernő Budapesten hunyt el 1962. július 17-én.
Borítókép: Önarckép kalapban, 1936 (Fotó: Kieselbach.hu)
