Tomboló közönség a húrszaggató koncerten

A Pearl Jamről kevés újat lehet elmondani. Az elmúlt három évtizedben, a seattle-i grunge” zene legnépszerűbb bandája végre Budapesten lépett fel, amire a rajongóknak huszonhat évet kellett várniuk, de nem hiába, hiszen a zenekar európai turnéjának egyik fontos állomása volt városunk.

Fotó: Oszlányi Gyöngyvér

A Papp László Budapest Sportarénában a várva várt koncert előtt már órákkal gyülekező, főleg negyven feletti rajongók jó része a banda korábbi turnéjából származó vagy a szekrény mélyéből több mint húsz éve eltett pólókban várta a bejutást. A két és fél órás koncerten a tömeg együtt énekelte a dalokat a zenekarral, az ülőhelyeken is táncolva tomboltak a rajongók, nem törődve az életkorral. Ezen a koncerten mindenki a kilencvenes évekbe repült vissza a dalok szárnyán, és a saját fiatalságát élte meg a zenékkel együtt mozogva.

Eddie Vedder pedig olyan, mint egy igazi skót whisky. Az idő csak jobbá teszi, érettebb, mély baritonjával a dalok gondolatai is termékeny talajt találva szökkennek szárba, humorát megtartva igazi showmanként beszélt a közönséghez. Történeteiben humorizált, néha nosztalgikusan, néha komoly mondanivalót tartalmazva, de nem engedte lazára a gyeplőt, végig keményen diktálta a tempót.

Ahogy a zenészek is, Jeff Ament, Stone Gossard, Mike McCready is emberfeletti képességekkel bírták a koncertet, és élvezték a közönségből áradó rajongást, amitől olyan hosszú szólókat adtak elő, amiket ma már ritkán hallunk koncerteken. A hosszú várakozást követően a zenekar szinte bevezetés nélkül kezdte el a műsort a Wash című dallal, miközben a színpadra lépésüknél minden jelenlévő hangosan visított, és együtt énekelték a számokat az énekessel. Igazi különlegességet kapott mindenki, aki ezen az estén jelen volt.

A fény jól megszerkesztve és a rockzenei világhoz illeszkedve nemcsak a fellépőket, hanem a közönséget is megvilágította, ezzel is bevonva a produkcióba mindenkit, így a zenészek is láthatták, kinek adják elő a dalokat. Az interaktivitással egy olyan különleges hangulatot teremtettek, ami ritkán fordul elő egy rockkoncerten.

Eddie Vedder többször is a város iránti csodálatának adott hangot, majd viccesen mesélte személyes történeteit. Mike McCready a gitárjaival intenzív és őrületes szólókat adott elő, miközben pengetőit a nézők közé szórta a számok után. A zenekar minden tagja hipnotikus állapotba hozta a közönséget, és talán a Rolling Stone magazin is bánhatja, hogy 2006-ban kihagyta Stone Gossardot és McCreadyt minden idők 100 legjobb gitárosa listájáról – ahogyan utólag írták is –, mert ez a két zenész ezen a koncerten olyan virtuozitással és szakmai tudással játszott, hogy a közönség szüntelenül tombolva fejezte ki rajongását.

Az Even Flow és a Slow Lukin számnál a küzdőtéren egy emberként mozogva énekelt mindenki, míg az ikonikus Crazy Mary dal sötét tónusában a gitárszólók és az együttes zenei összjátéka egyszerűen fenomenális volt, lehetetlen volt a hatása alól kivonni magunkat. Nem véletlen, hogy a Pearl Jam harminc éve töretlenül sikeres. A zenekar titka az erős dalszövegekben, az intenzív énekléssel és virtuóz gitárjátékkal párosuló dalokban rejlik, és a gondolkodó rockrajongó ikonikus példaképeivé váltak. A zenekar a kilencvenes években tűnt fel, olyan gazdasági és társadalmi változások időszakában, amikor a tinédzserek Eddie Vedder szövegeiben találták meg saját világukat és biztonságérzetüket.

Ezen a koncerten a rajongók nosztalgiával élték meg újból a fiatal korukat, és emlékeztek vissza a saját formálódó éveikre, magukkal hozva gyerekeiket, akik a következő generációt képviselve újabb harminc évre életben tartják a Pearl Jam zenekart, és nem engedik le a zenészeket a színpadról. Bár a korábbi három és fél órás koncerthez szokott közönség szomorúan fogadta, hogy a program rövidebb volt az elvárt és remélt időtartamnál, mégsem volt olyan néző, aki elégedetlenül távozott volna, mert olyan élményben volt részük, ami ritkán adatik meg a jó rockzene hallgatóinak.

Borítókép: Jelenet a koncertből (Fotó: Oszlányi Gyöngyvér)