Szeptember 27-én, 180 évvel ezelőtt született a világ első női régésze, Torma Zsófia, aki
korát megelőzve Európa-szerte az egyik legelismertebb őskorkutatóvá vált.
Kutatásait Erdélyben, a régi Hunyad vármegye területén végezte, melyek közül kiemelkednek a tordosi telep (…) (ma: Turdaş), a Nándor, La Pestere (ma: Peşterile Nandrului) és Nándorválya (ma: Valea Nandrului) környéki ásatások. Gyűjteményének legnagyobb részét ma Kolozsvárott, az Erdélyi Nemzeti Múzeumban, a dévai, nagyenyedi, nagyszebeni és sepsiszentgyörgyi helyi múzeumokban, valamint egyéb európai, budapesti, mainzi, müncheni és berlini múzeumokban őrzik.
Torma Zsófia 1832-ben született Csicsókeresztúron (ma: Cristeşti Ciceului, judetul Bistriça-Nasaud, Románia), nemesi nagybirtokos Torma József és Dániel Jozefa harmadik gyermekeként. Apja szenvedélyesen érdeklődött a régészet és a környékről ismert lelőhelyek, őskori barlangok iránt, az Ilosva község határában található római castrum ásatásával foglalkozott, amely rendkívül nagy hatást gyakorolt Zsófia és bátyja, Károly későbbi tudomány iránti elkötelezettségére. Károly Rómában és Budapesten tanulta a régészetet. Hozzá kapcsolódik Aquincum feltárása és szabadtéri múzeummá való alakítása, a Csörsz-árok és több római erődítmény feltárása.
Zsófia édesanyja korai halálával 1853-ban a szatmárnémeti nevelőintézetbe került, majd 1861-ben, apja halálát követően nővéréhez, Makray Lászlónéhoz költözött Felpestre, Hunyad megyébe. Itteni élete során kezdett el komolyabban foglalkozni az őskori romok és régiségek kutatásával, és feltett szándéka volt egész életét a régészetnek szentelni. Ebből adódóan több kérőt is visszautasított a jómódú kisasszony. Rokonsága és kortársai értetlenül fogadták a döntését, és emiatt különcnek tartották. Azonban Zsófia szorgalmas, kitartó gyűjtőnek és ásatónak bizonyult. Előfordult, hogy több napig tartó kirándulásokra, felderítésekre indult, habár gyűjtőmunkájában rosszakaratú felbujtók hátráltatták.
Neve a Budapesten 1876 szeptemberében megrendezett, IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszuson való nyilvános szereplése által vált ismertté, már csak azért is, mivel ő volt az egyetlen nő az akkoriban igen neves világszintű tudományos eseményen. 1875. áprilisában fedezte fel a Tordos falu közelében elhelyezkedő, az újkőkorra és a rézkorra keltezhető telepnyomokat és írásjegyekkel ellátott cseréptöredékeket, valamint Nándorválya közelében felbukkanó, szintén bekarcolt jelekkel díszített kerámiatöredékeket, amelyek kulturális sajátosságait és kapcsolatait elsőként hasonlította össze a Trójánál Heinrich Schliemann által kiásott és Mezopotámiában feltárt régészeti emlékekkel. Érdemes megemlíteni, hogy a Liptó megyében előkerült agyagedényen is ugyanilyen jelek voltak megfigyelhetőek. A tordosi kultúra emlékeiként azonosított leletanyagcsoportot először a kongresszus keretében állították ki, ami a külföldi kutatók számára akkoriban igen nagy tudományos szenzációnak számított. Mégis, Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója és Hampel József, a múzeum egyik munkatársa a kutatónő sikerét próbálták tekintélyalapon leminősíteni, meglátásait igyekeztek kritizálni. Zsófia ezért nemcsak a tárgyak egyszerű bemutatására törekedett, hanem a külföldi tudósok leleteit is elemezte, kiegészítve tudását vallástörténeti, mitológiai és néprajzi tanulmányokkal. Ennek alapján vizsgálta meg a tordosi korongon szereplő jeleket, és a trójai műveltségen túl a sumér (uruki) kultúrával hozta összefüggésbe őket.
Tordos lelőhelye (Forrás: Torma 1879c, I. tábla alapján)
Az 1876-os budapesti Nemzetközi Régészeti és Antropológiai Kongresszuson való részvételének köszönhetően több külföldi tudóssal épített ki szakmai kapcsolatokat, például Heinrich Schliemannal, Trója ásatójával, feleségével Sophie-val, Langenscmittel és Archibald Henry Sayce oreintalistával és asszíriológussal. Utóbbi tudóssal váltott leveleik 1883. évtől keltezve maradtak fenn, kiemelték a tordosi leletek világhírű jelentőségét, egyúttal utalva arra is, hogy a leleteken szereplő írásjegyek a sumér kultúra Erdélyig húzódó nyomaiként lettek értelmezve. Ebben az időben Zsófia szászvárosi kúriájában élt, és innen folytatta az őskori kerámiák gyűjtését.
Barátságot kötött Gooss Károly segesvári földrajztanárral, akinek rajztudása segítségével, sikerült szemléletesebb módon bemutatni és elküldeni külföldre az érdeklődőknek a leleteket és a rajtuk szereplő feliratokat. Eközben fivérével, Torma Károllyal többször is összeütközésbe került, aki szemrehányást tett nővére fantáziái és a jelek értelmezéséről alkotott véleménye miatt.
1879-ben jelent meg első tudományos munkája „Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében” címen az Erdélyi Múzeum folyóiratában, három részes publikációként, amelyben a feltárt újkőkori telepeken kívül nagy hangsúlyt helyezett a tordosi neolitikus telepen és a Trójában feltárt leletek közötti azonosságok ismertetésére.
Éppen ekkoriban zajlott Segesváron az Országos Történészek Kongresszusa, amely jó alkalmat teremtett Zsófia frissen megjelent publikációjának népszerűsítésére, egyúttal a konferencia résztvevői további kutatásokra buzdították.
1880 augusztusában meghívást kapott a német embertani, nemzetközi kongresszusra, Berlinbe, ahol alkalma nyílt bemutatni a Hunyad megyében talált őskőkori, újkőkori és rézkori leleteket, többek között a tordosi őstelepet az addig ismert trójai, mükénéi, egyiptomi és közép-európai leletanyagok összehasonlításának tükrében. Itt találkozott Rudolf Virchow etnográfussal, a kor egyik legkiválóbb szakemberével.
Az 1881-ben megtartott közgyűlésen a berlini kongresszusról szóló beszámolójában kitért a Maros-menti telepen és Trójában talált agyagkerekek kulturális és rituális hasonlóságaira, ami alapján a tordosi őstelep lakosait egyenesen Trója akkoriban thráknak nevezett lakosságával rokonította. Ugyanakkor indítványozta Sarmizegetusa és a várhelyi Mithras-templom ásatásainak folytatását.
1887-ben megjelent rövid értekezésében az erdélyi és kis-ázsiai újkőkori népek kulturális kapcsolatainak vizsgálata mellett kitért a Kárpát-medence, a Balkán- és az Apennini-félszigetek, továbbá Kis-Ázsia és a Közel-Kelet kulturális vonatkozásaira is:
„...Hallstadt úgynevezett etrusk művészete thrák közvagyon lehetett, … Valamint a görög művészet Phönicia és Elő-Ázsia kultúrájából fejlődött, épen ily módon hatolhat a Gheták által Kisázsiába meghonosított ázsiai összkultúra változatos fejlődésben Thrácián az Aldunamentén fel thrák közvetítéssel Hallstadtig, a hol dél művészetét az északival egyesítheté, hieratikai vallásos fogalmakkal s astrologiai számok systemájának értelmével … hiszem, teljesen igazolja azon állításomat, hogy Kisázsia őskultúráját és vallását Daciába thrákjaink hozták magukkal.”
Miután szakmai kapcsolatba került Rudolf Virchow etnográfussal, a magyarországi tudósok is próbáltak vele kapcsolatot teremteni, főként azzal az indokkal, hogy egy nagyobb összefoglaló mű megírására késztessék. Habár a kötet előszavának elkészítését Hunfalvy Pál végül nem vállalta el, munkája végül német nyelven, szűkített formában, 1894-ben jelent meg „Ethnographysche Analogien” címmel Jénában. A könyv fogadtatása külföldön óriási sikernek örvendett. Történészek, régészek, sumerológusok és etnográfusok sorra keresték meg Zsófiát Európa-szerte az egyetemekről, hogy tartson előadást az elméleteiről. Azonban gyógyíthatatlan betegsége ebben megakadályozta őt. Ezért Virchow és Lenormant személyesen keresték fel, sőt, az idős Kossuth Lajossal is gyakran váltott leveleket, aki az ősrégészet iránti lelkesedéséről számolt be.
Életének utolsó éveiben a dévai származású rajztanára, Szinte Gábor által készített, sok száz illusztrációból álló nagyobb munkáját szerette volna kiadatni, ami sajnos az Akadémia sajátos követelményei miatt kudarcba fulladt. Torma Zsófia azonban nem volt hajlandó közreműködni abban, hogy egy német tudós, Paul Reinecke dolgozza fel az általa megtalált leletanyagokat, és kihagyva „zavarosnak” ítélt magyarázatait, csak mint munkatárs legyen feltüntetve a neve ebben a nagy horderejű munkában.
A várva várt kötet végül nem jelent meg, hanem csak később, 1902-ben Kuun Géza és Téglás Gábor közös szerzőségével az első rész, kibővülve a szkíta kori népek, dákok és rómaiak történetéről és régészeti örökségéről, továbbá egy rövidke fejezetbe sűrítve a századelőn ismert szarmata, germán, hun kori és avar kori lelőhelyeket és történelmi vonatkozásaikat.
Zsófia életének egyik utolsó szakmai sikerének tekinthető Rudolf Virchow etnográfus váratlan látogatása a szászvárosi kúriájában, valamint az Európa-szerte elismert régésznő igen későn, de halála előtt pár hónappal értesült arról, hogy kutatási tevékenységei érdemeként a Kolozsvári m. kir. Ferencz József Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara tiszteletbeli doktorául választotta őt.
1899. november 14-én hunyt el Szászvárosban. Életének fő művéből, a tordosi őskori telepről készült posztumusz monográfiát később Roska Márton adta ki 1941-ben Torma Zsófia-gyűjtemény címen.
A szerző Horváth Veronika, a Magyarságkutató Intézet tudományos segédmunkatársa
Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.
