180 évvel ezelőtt született a világ első női régésze

Korát megelőzve Európa-szerte az egyik legelismertebb őskorkutatóvá vált.

Tordos lelőhelye (Forrás: Torma 1879c, I. tábla alapján)

Az 1876-os budapesti Nemzetközi Régészeti és Antropológiai Kongresszuson való részvételének köszönhetően több külföldi tudóssal épített ki szakmai kapcsolatokat, például Heinrich Schliemannal, Trója ásatójával, feleségével Sophie-val, Langenscmittel és Archibald Henry Sayce oreintalistával és asszíriológussal. Utóbbi tudóssal váltott leveleik 1883. évtől keltezve maradtak fenn, kiemelték a tordosi leletek világhírű jelentőségét, egyúttal utalva arra is, hogy a leleteken szereplő írásjegyek a sumér kultúra Erdélyig húzódó nyomaiként lettek értelmezve. Ebben az időben Zsófia szászvárosi kúriájában élt, és innen folytatta az őskori kerámiák gyűjtését.

Barátságot kötött Gooss Károly segesvári földrajztanárral, akinek rajztudása segítségével, sikerült szemléletesebb módon bemutatni és elküldeni külföldre az érdeklődőknek a leleteket és a rajtuk szereplő feliratokat. Eközben fivérével, Torma Károllyal többször is összeütközésbe került, aki szemrehányást tett nővére fantáziái és a jelek értelmezéséről alkotott véleménye miatt.

1879-ben jelent meg első tudományos munkája „Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében” címen az Erdélyi Múzeum folyóiratában, három részes publikációként, amelyben a feltárt újkőkori telepeken kívül nagy hangsúlyt helyezett a tordosi neolitikus telepen és a Trójában feltárt leletek közötti azonosságok ismertetésére.

Éppen ekkoriban zajlott Segesváron az Országos Történészek Kongresszusa, amely jó alkalmat teremtett Zsófia frissen megjelent publikációjának népszerűsítésére, egyúttal a konferencia résztvevői további kutatásokra buzdították.

1880 augusztusában meghívást kapott a német embertani, nemzetközi kongresszusra, Berlinbe, ahol alkalma nyílt bemutatni a Hunyad megyében talált őskőkori, újkőkori és rézkori leleteket, többek között a tordosi őstelepet az addig ismert trójai, mükénéi, egyiptomi és közép-európai leletanyagok összehasonlításának tükrében. Itt találkozott Rudolf Virchow etnográfussal, a kor egyik legkiválóbb szakemberével.

Az 1881-ben megtartott közgyűlésen a berlini kongresszusról szóló beszámolójában kitért a Maros-menti telepen és Trójában talált agyagkerekek kulturális és rituális hasonlóságaira, ami alapján a tordosi őstelep lakosait egyenesen Trója akkoriban thráknak nevezett lakosságával rokonította. Ugyanakkor indítványozta Sarmizegetusa és a várhelyi Mithras-templom ásatásainak folytatását.

1887-ben megjelent rövid értekezésében az erdélyi és kis-ázsiai újkőkori népek kulturális kapcsolatainak vizsgálata mellett kitért a Kárpát-medence, a Balkán- és az Apennini-félszigetek, továbbá Kis-Ázsia és a Közel-Kelet kulturális vonatkozásaira is:

„...Hallstadt úgynevezett etrusk művészete thrák közvagyon lehetett, … Valamint a görög művészet Phönicia és Elő-Ázsia kultúrájából fejlődött, épen ily módon hatolhat a Gheták által Kisázsiába meghonosított ázsiai összkultúra változatos fejlődésben Thrácián az Aldunamentén fel thrák közvetítéssel Hallstadtig, a hol dél művészetét az északival egyesítheté, hieratikai vallásos fogalmakkal s astrologiai számok systemájának értelmével … hiszem, teljesen igazolja azon állításomat, hogy Kisázsia őskultúráját és vallását Daciába thrákjaink hozták magukkal.”

Miután szakmai kapcsolatba került Rudolf Virchow etnográfussal, a magyarországi tudósok is próbáltak vele kapcsolatot teremteni, főként azzal az indokkal, hogy egy nagyobb összefoglaló mű megírására késztessék. Habár a kötet előszavának elkészítését Hunfalvy Pál végül nem vállalta el, munkája végül német nyelven, szűkített formában, 1894-ben jelent meg „Ethnographysche Analogien” címmel Jénában. A könyv fogadtatása külföldön óriási sikernek örvendett. Történészek, régészek, sumerológusok és etnográfusok sorra keresték meg Zsófiát Európa-szerte az egyetemekről, hogy tartson előadást az elméleteiről. Azonban gyógyíthatatlan betegsége ebben megakadályozta őt. Ezért Virchow és Lenormant személyesen keresték fel, sőt, az idős Kossuth Lajossal is gyakran váltott leveleket, aki az ősrégészet iránti lelkesedéséről számolt be.

Életének utolsó éveiben a dévai származású rajztanára, Szinte Gábor által készített, sok száz illusztrációból álló nagyobb munkáját szerette volna kiadatni, ami sajnos az Akadémia sajátos követelményei miatt kudarcba fulladt. Torma Zsófia azonban nem volt hajlandó közreműködni abban, hogy egy német tudós, Paul Reinecke dolgozza fel az általa megtalált leletanyagokat, és kihagyva „zavarosnak” ítélt magyarázatait, csak mint munkatárs legyen feltüntetve a neve ebben a nagy horderejű munkában.

A várva várt kötet végül nem jelent meg, hanem csak később, 1902-ben Kuun Géza és Téglás Gábor közös szerzőségével az első rész, kibővülve a szkíta kori népek, dákok és rómaiak történetéről és régészeti örökségéről, továbbá egy rövidke fejezetbe sűrítve a századelőn ismert szarmata, germán, hun kori és avar kori lelőhelyeket és történelmi vonatkozásaikat.

Zsófia életének egyik utolsó szakmai sikerének tekinthető Rudolf Virchow etnográfus váratlan látogatása a szászvárosi kúriájában, valamint az Európa-szerte elismert régésznő igen későn, de halála előtt pár hónappal értesült arról, hogy kutatási tevékenységei érdemeként a Kolozsvári m. kir. Ferencz József Tudományegyetem Bölcsészettudományi kara tiszteletbeli doktorául választotta őt.

1899. november 14-én hunyt el Szászvárosban. Életének fő művéből, a tordosi őskori telepről készült posztumusz monográfiát később Roska Márton adta ki 1941-ben Torma Zsófia-gyűjtemény címen.

A szerző Horváth Veronika, a Magyarságkutató Intézet tudományos segédmunkatársa

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.