Eger vár summája + galéria

Dobó, Bornemissza, Mekcsey, Bolyky, Sárközi, Varsányi… Ki ne tudná, hogy az egri hősöket kezdem sorolni? És mivel nemcsak a neveket, de a történetet is mindenki ismeri, rendkívül nehéz dolga van annak, aki úgy akarja színpadra állítani az elbeszélést, hogy eleven és izgalmas maradjon, újszerű élményt kínáljon. Hogy milyen eredménnyel jártak a szerző és alkotótársai, azt kivételesen nemcsak a Nemzeti Színházban láthatjuk, de október huszadikán az MVM Dome hatalmas csarnokában is megnézhettük.

Aki megnézi az előadást, meg fog lepődni annak nagyszerűségén, de leginkább azon, hogy miképpen sikerült a hagyományos, sőt már-már archai­kus színházi eszközöket az egészen modern megoldásokkal összekapcsolni, sokszor igazi meglepetést okozva, ritkán látható megoldásokra támaszkodva rögzíteni egy-egy pillanat erejét. A színpadi, vagyis inkább stadionbeli művet klasszikus jelmezek és világos értelmezéseket kínáló díszletek teszik ismerőssé. A végváriak olyanok, amilyennek évszázadok óta megfestik, megrajzolják őket, vitézkötéses bocskaiban vagy valami ahhoz hasonló felöltőben, félrecsapott süveggel, szablyával, s ha kell, mellvérttel felszerelkezve. A királyi udvar európaisága szembetűnően elüt a parlagi népek egyszerűségétől, csizma a bocskortól, szakadt kalpag a tollas reneszánsz barettől. És természetesen a törökök is éppen úgy törökök, hogy nemcsak Várkonyi Zoltán klasszikus filmjébe, de akár a népszerű Szulejmán-sorozatba is beilleszthetnénk őket: turbánjukkal, bő bugyogójukkal, jatagánjaikkal s kunkori papucsaikkal. A várfalak rémisztőek és tekintélyesek, noha minden díszletelem mozgatható, szállítható. Ideidézem, amit a Székely László tervezésében készült díszletekről az előzetes híradásokban találtam: a mintegy 1800 négyzetméteres játéktérre tíz kamion hozta a látványelemeket. A színpadképhez tartozik még valami különlegesség: 

a kőszínházi előadásokhoz szokott néző meg fog hökkenni a szereplők tömegén. A színen több száz statiszta jelenik meg: várbéliek, ostromlók, katonák és parasztok, olyan módon töltve be az MVM Dome arénáját, hogy a nézőnek valóban az az érzése, vége-hossza nincs a felvonuló ármádiának. 

A statisztériát a Magyar Nemzeti Táncegyüttes mellett számos budapesti tánccsoport tagjai adják, s, ha már táncosok, táncolnak, is, nem is akármiképpen.
S ezzel már át is fordulhatunk az előadás újszerű megoldásainak felsorolására vagy inkább felemlegetésére, mert nem venném magamnak a bátorságot, hogy azt állítsam, minden trükköt, fortélyt, furfangot felfedeztem, amit a rendező beleszőtt a darabba. Az mindenesetre feltűnő, hogy miközben az előadást zenei betétek teszik gazdagabbá, nem lehet megragadni jellegzetes dallamot, csak ehhez a műhöz kapcsolódó zenei elemet. A rendezés klasszikus, reneszánsz dallamokkal operál, sőt néha inkább csak a ritmussal, amely lehetővé teszi a táncosoknak, hogy művészetüket – ha sokszor csak nagyon visszafogottan, jelzésszerűen is, de – beleillesszék a produkcióba. A tánc és a színpadi jelenlét hagyományos formáinak különleges összemosása mellett az eljátszott jelenetek és a narratív elemek váltakozása ad rendkívüli hangulatot a darabnak. Egyszer a mesélő – jobbára maga Tinódi Lantos Sebestyén (aki szellemes megoldásként olykor Gárdonyi regényéből is felolvas egy-egy mondatot) – számol be valamiről, amit a színpadon nem lehetett megjeleníteni, máskor úgy rohan egymásnak két kardot forgató vitéz, mintha valóban ketté akarnák hasítani egymást. Ezek mellett szinte fel sem tűnik az idősíkok egymásra illesztése. Zalán Tibor így vall erről a Nemzeti Színház honlapján: 

A fiatalok körében már teljes természetességgel elfogadott (és értett) flashback-technika segítségével könnyűszerrel fel tudom idézni, az ostrom »dramatur­giai szüneteiben« mindenféle erőszakoltság vagy szájbarágás nélkül meg tudom eleveníteni a múlt eseményeit, úgy Bornemissza Gergely életének fragmentumait, mint a magyar történelem török korabeli eseményeit, lásd Buda török elfoglalása, illetve föl tudom villantani a kor jellegzetes és jelentős figuráit Török Bálinttól György barátig, Zrínyi Miklóstól a megözvegyült királynéig.

És valóban: a történet, éppen úgy, ahogy Gárdonyi históriája, nem pusztán a vár védelmének hősies napjait rögzíti, hanem a széthulló középkori Magyarország évtizedeken át tartó tragédiáját is elmeséli. De található ebben az előadásban még valami nagyon különleges dolog. Bizonyára kevesen vannak, akik emlékeznek egyik vagy másik ­Eisenstein-filmre. Pedig érdemes az internet segítségével felidézni a zseniális orosz rendező hajdani bravúrjait, mert itt most valami nagyon hasonlót láthatunk. 

Eisenstein ugyanis nem filmet forgatott, hanem amolyan filmes tablóképeket készített, amelyeknek egymásutánisága során bontakozott ki a történet. Nos, Vidnyászky Attila talán innen merít, s időről időre olyan képeket állít színpadra, mintha készülő heroikus festménynek modelljeit állítaná be. Ilyenkor úgy dübörögnek át a színpadon a történet kulcsmondatai, mint égi szózatok a bátorságról, a helytállásról, s természetesen a hit erejéről.
A Nemzeti Színház weboldalán olvasható rendezői nyilatkozat szerint: 

Hősökre, példaképekre ma is szükségük van a fiataloknak. A nagy tettek, nagy érzelmek ma is megmozgatják a fantáziájukat. Úgy érzem, fontos, hogy a mindennapokból kiszakadva, a gyorsan változó, bizonytalanságokkal teli, igazodási pontokat nem nyújtó világunkban tiszta történeteket is el tudjunk mesélni.

És Gárdonyi története – a színpadi show minden nagyvonalúsága mellett is – egyszerű és tiszta elbeszélés az örök szerelemről, az önfeláldozó hazaszeretetről, a hűségről, a becsületről és persze az igaz ügybe vetett hit erejéről.

Fotók: Kurucz Árpád

Borítókép: Táncosok és színészek közös játéka tette felejthetetlenné az előadást (Fotó: Kurucz Árpád)