Aki megnézi az előadást, meg fog lepődni annak nagyszerűségén, de leginkább azon, hogy miképpen sikerült a hagyományos, sőt már-már archaikus színházi eszközöket az egészen modern megoldásokkal összekapcsolni, sokszor igazi meglepetést okozva, ritkán látható megoldásokra támaszkodva rögzíteni egy-egy pillanat erejét. A színpadi, vagyis inkább stadionbeli művet klasszikus jelmezek és világos értelmezéseket kínáló díszletek teszik ismerőssé. A végváriak olyanok, amilyennek évszázadok óta megfestik, megrajzolják őket, vitézkötéses bocskaiban vagy valami ahhoz hasonló felöltőben, félrecsapott süveggel, szablyával, s ha kell, mellvérttel felszerelkezve. A királyi udvar európaisága szembetűnően elüt a parlagi népek egyszerűségétől, csizma a bocskortól, szakadt kalpag a tollas reneszánsz barettől. És természetesen a törökök is éppen úgy törökök, hogy nemcsak Várkonyi Zoltán klasszikus filmjébe, de akár a népszerű Szulejmán-sorozatba is beilleszthetnénk őket: turbánjukkal, bő bugyogójukkal, jatagánjaikkal s kunkori papucsaikkal. A várfalak rémisztőek és tekintélyesek, noha minden díszletelem mozgatható, szállítható. Ideidézem, amit a Székely László tervezésében készült díszletekről az előzetes híradásokban találtam: a mintegy 1800 négyzetméteres játéktérre tíz kamion hozta a látványelemeket. A színpadképhez tartozik még valami különlegesség:
a kőszínházi előadásokhoz szokott néző meg fog hökkenni a szereplők tömegén. A színen több száz statiszta jelenik meg: várbéliek, ostromlók, katonák és parasztok, olyan módon töltve be az MVM Dome arénáját, hogy a nézőnek valóban az az érzése, vége-hossza nincs a felvonuló ármádiának.
A statisztériát a Magyar Nemzeti Táncegyüttes mellett számos budapesti tánccsoport tagjai adják, s, ha már táncosok, táncolnak, is, nem is akármiképpen.
S ezzel már át is fordulhatunk az előadás újszerű megoldásainak felsorolására vagy inkább felemlegetésére, mert nem venném magamnak a bátorságot, hogy azt állítsam, minden trükköt, fortélyt, furfangot felfedeztem, amit a rendező beleszőtt a darabba. Az mindenesetre feltűnő, hogy miközben az előadást zenei betétek teszik gazdagabbá, nem lehet megragadni jellegzetes dallamot, csak ehhez a műhöz kapcsolódó zenei elemet. A rendezés klasszikus, reneszánsz dallamokkal operál, sőt néha inkább csak a ritmussal, amely lehetővé teszi a táncosoknak, hogy művészetüket – ha sokszor csak nagyon visszafogottan, jelzésszerűen is, de – beleillesszék a produkcióba. A tánc és a színpadi jelenlét hagyományos formáinak különleges összemosása mellett az eljátszott jelenetek és a narratív elemek váltakozása ad rendkívüli hangulatot a darabnak. Egyszer a mesélő – jobbára maga Tinódi Lantos Sebestyén (aki szellemes megoldásként olykor Gárdonyi regényéből is felolvas egy-egy mondatot) – számol be valamiről, amit a színpadon nem lehetett megjeleníteni, máskor úgy rohan egymásnak két kardot forgató vitéz, mintha valóban ketté akarnák hasítani egymást. Ezek mellett szinte fel sem tűnik az idősíkok egymásra illesztése. Zalán Tibor így vall erről a Nemzeti Színház honlapján:
A fiatalok körében már teljes természetességgel elfogadott (és értett) flashback-technika segítségével könnyűszerrel fel tudom idézni, az ostrom »dramaturgiai szüneteiben« mindenféle erőszakoltság vagy szájbarágás nélkül meg tudom eleveníteni a múlt eseményeit, úgy Bornemissza Gergely életének fragmentumait, mint a magyar történelem török korabeli eseményeit, lásd Buda török elfoglalása, illetve föl tudom villantani a kor jellegzetes és jelentős figuráit Török Bálinttól György barátig, Zrínyi Miklóstól a megözvegyült királynéig.
És valóban: a történet, éppen úgy, ahogy Gárdonyi históriája, nem pusztán a vár védelmének hősies napjait rögzíti, hanem a széthulló középkori Magyarország évtizedeken át tartó tragédiáját is elmeséli. De található ebben az előadásban még valami nagyon különleges dolog. Bizonyára kevesen vannak, akik emlékeznek egyik vagy másik Eisenstein-filmre. Pedig érdemes az internet segítségével felidézni a zseniális orosz rendező hajdani bravúrjait, mert itt most valami nagyon hasonlót láthatunk.
