Fény az angyal szárnya alatt

Ha az elmúlt több mint egy évszázad karácsonnyal kapcsolatos filmtermését áttekintjük, akkor az látható, hogy a karácsony valódi értelmét – vagy másként: misztériumát – keresik az alkotók. A modern ember legnagyobb problémája ugyanis az, hogy nem ért és nem tud túl sokat abból, amit hagyománynak nevezünk. A karácsonyi mozik legfontosabb üzenete, hogy a családban élő ember mindig boldogabb és harmonikusabb, mint aki egyedül próbálja irányítani élete hajóját, és persze kultúrkörünk is arra tanít, hogy a szenteste, Jézus születése, Mária és József védő és óvó gondoskodása a család legfontosabb értékeiről is szól.

Last Christmas Fotó: Universal Pictures

Az első nyilvános és fizetős filmvetítés is szinte karácsonyi ajándék volt, mert szenteste után négy nappal, 1895. december 28-án tartották Párizsban. Ám az igazi meglepetésre még csaknem három évet kellett várni, 1898-ban készült ugyanis a Santa Claus (Mikulás) című némafilm, a brit ­George Albert Smith alkotása, amely nemcsak azért volt érdekes, mert először kapta lencsevégre a Mikulást, amint egy kéményen keresztül bemászik a gyerekek szobájába és a zoknijaikba ajándékot tesz (a figyelmes nézőnek még az is feltűnik, hogy a második zokniból kiesik a földre az ajándék, ez volt egyébként az első filmes bakik egyike), hanem azért is, mert egy igazi csodát láthatott a korabeli közönség. Mégpedig az történt a mozivásznon, hogy a Mikulás az egyik pillanatban látható, a másik pillanatban pedig nyoma vész. Nyilván magát a trükköt ma már mindenki érti és meg is tudja csinálni a mobiltelefonja videófelvevőjével, de akkor még – amikor egy másik rövidfilm, A vonat érkezése láttán felugrált a közönség a mozi székeiből – csodaszámba ment.

Csoda a Mozivásznon
Csodával kezdődött tehát a Mikulás karrierje a mozivásznon a boldog békeidőkben, és ez a csodakeresés vagy csodavárás a mai napig megmaradt azokban a filmekben, amelyek karácsony idején, az ünnepek alatt játszódnak. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy míg a kezdet kezdetén a Mikulás leginkább az ajándékozással foglalatoskodik, addig száz év alatt eljutottunk oda, hogy az idei karácsonyi mozifilmben akcióhőssé válik. A Vérapó (2022), amelyet Tommy Wirkola rendezett, ajándéka, hogy megvéd egy jómódú családot a zsoldosoktól, akik túszul ejtik őket, mert el akarják rabolni a vagyonukat. Döbbenetes jelenség (és sokat elmond a korunkról is), hogy a mindenki által szeretett, joviális, barátságos és kedves Mikulásból harcos katona lett, szuperhős, és ez akkor is döbbenetes, ha esetünkben a jó ügyet szolgálja.

Ha az elmúlt több mint egy évszázad karácsonnyal kapcsolatos filmtermését áttekintjük, akkor az látható, hogy a karácsony valódi értelmét – vagy másként: misztériumát – keresik az alkotók. 

A modern ember legnagyobb problémája ugyanis az, hogy nem ért és nem tud túl sokat abból, amit hagyománynak nevezünk. Ami a kultúrkörünk, rítusaink lényegéhez tartozik. A fogyasztói társadalom filozófiája rányomta a bélyegét a karácsonyra is. A modern ember versenyre kel önmagával abban a tekintetben, hogy tud-e több karácsonyi ajándékot vásárolni, mint az előző évben. Mindez abból is fakad, hogy a modern ember az élet minden területén igyekszik racionálisan gondolkodni. 

Épp ezért a Csoda New Yorkban című 1994-es filmben mindjárt bíróság elé citálják a Mikulást. Nagy a tét, az ezredforduló felé már nem nagyon kívánunk hinni a csodákban, fel is merül, hogy a legjobb lenne bolondokházába zárni a bolond vénembert, aki Mikulásnak gondolja magát. Aztán persze arra jut mindenki a filmben, hogy igazán kár lenne, ha bolondokházában végezné a Mikulás, és ha jobban végiggondoljuk mindazt, ami ebben a kissé eklektikusra sikeredett alkotásban látható, akkor arra jutunk, hogy mindez magáról a filmkészítésről, a filmművészet lényegéről is szól. Mert egyrészt egyszerű kémia a fény leképezése, a vetítés meg inkább fizika, de amit a vásznon látunk, az bizony maga a csoda. Valljuk be, hogy hiába tudjuk pontosan, hogyan készül a film, ahányszor helyet foglalunk a nézőtéren, magával ragad a látvány, a varázslat. Arról van ugyanis szó, hogy a filmművészet se működne, ha nem gondolnánk arra, hogy amit látunk, az valódi, nem pedig színjáték.

Aztán arról is szólnak a karácsonyi filmek, hogy a szenteste családban a legjobb. Ingmar Bergman 1982-os Fanny és Alexander című filmjében arra keresi a filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője a választ, hogy az 1900-as évek elején miért voltak bensőségesebbek az ünnepek, miért volt meghittebb a szenteste, mint manapság. A válasz nem túl bonyolult, ám annál elgondolkodtatóbb. Bergman a filmjében egy olyan karácsonyi ünnepet mutat be, amelyben nagyon sok ember ünnepli együtt Jézus születését. 

A család közeli és távoli rokonai összegyűlnek, és a szenteste csak a gyerekeknek szól az ajándékozásról. A felnőttek együtt táncolnak és énekelnek, megemlékeznek Jézus születésének körülményeiről, kiadósan és lassan megvacsoráznak, és a beszélgetések is éjszakába nyúlóan hosszúak. A boldog békeidők polgári világában pontosan megvolt a menete annak, hogyan kell a szentestét a legméltóbban megünnepelni. A szeretet ünnepe ugyanis akkor éri el a legjobban a célját, ha együtt van a család. A Mikulást perbe fogó Csoda New Yorkban című film is úgy fejeződik be, hogy teljesül a kisfiú kívánsága, és családban ünnepelheti a karácsonyt.

Ajándék a fa alatt
A 70-es évek közepétől másfél évtizeden keresztül a nyugati tévécsatornák legnépszerűbb karácsony esti filmje Az élet csodaszép volt, amelyet Frank Capra rendezett. A történet pikantériája, hogy a film 1946-ban készült, a maga korában óriási bukás volt, tönkre is ment a cég, amely gyártotta. A film tehát harminc évvel előzte meg a korát, James Stewart játéka pedig minden esetlensége ellenére annyira természetesnek hat, hogy a mai napig főleg miatta nézhető az alkotás. Egy kisvárosi takarékpénztár vezetőjét játssza, aki mindent szívesebben csinálna, mint a pénz világában való kalandozást. Egy szociálisan érzékeny fickóról van szó, aki nem kevés szegény embernek aranyozza be a hétköznapjait azzal, hogy segít nekik, emberbaráti banki megoldásokkal élve kihozza őket a nyomornegyedek lélekölő környezetéből. Mivel a bankvilág semmilyen unortodox megoldást nem néz jó szemmel, így George Bailey működését sem. De sokáig nem találnak rajta fogást, az általa vezetett takarékpénztár túlél minden válságot.

A mai kor embere alig hisz a szemének: filmen olyan bankot, amely ne a profitot hajszolná, se előtte, se utána nem nagyon láthatott. Ebben a műben viszont nemcsak a bank működése példaértékű, hanem Bailey élete is az. A bankvezér ugyanis szerényen éldegél négygyerekes családapaként, minden adott tehát, hogy a bankvilág lecsapjon az „elhajlóra”, akit öngyilkosság-közeli pillanatig kerget az elkeseredés éppen szenteste. Ám ahol a legnagyobb az ínség, ott nem késedelmeskedik a segítség, Isten egy angyalt küld, hogy megmentse a bankvezért a haláltól. 

­George Bailey viszont hajthatatlan. Mivel azt kívánja, hogy inkább meg se született volna, a segítségére siető angyal megmutatja neki, milyen lenne a világ nélküle. Embert próbáló szomorú képsorokat látunk arról, milyen nyomorúságos és épp ezért erőszakos lenne a világ. Miután az emberiség jótevője angyali segítséggel életben marad, látjuk, ahogy élete párja szépen kihúzza a slamasztikából. Teljesen logikus, ami történik, mégis igazán felemelő pillanat: akiken segített a bank, azok most a bankon segítenek. A film ki is mondja minden idők egyik legfontosabb üzenetét: „Akinek barátai vannak, az sosem bukhat el.”

A Múlt karácsony (2019) című filmben is, amely Paul Feig feledhetetlen alkotása, és amely Emma Thompson forgatókönyvéből készült, arról van szó, hogy meg kell tanulni, hogy az ember egyik legfontosabb feladata segíteni a rászorulókon. 

Nem lehetünk közömbösek az emberi szenvedés iránt, nem fordíthatjuk el a fejünket akkor, ha nyomorúságot, nélkülözést és betegséget látunk. Aki pedig képes arra, hogy más embereken segítsen, azt egészen biztosan megsegíti a Jóisten azzal, hogy olyan párral ajándékozza meg, akiben egy életen át örömét lelheti. 

Az Igazából szerelem (2003) is karácsonyi kultuszfilmnek számít, bár az alkotók a szerelem érzésére szűkítik a mondanivalót, amely nyilván egy szenvedélyes, érzelmi kitörésekben bővelkedő filmet eredményez, de a karácsony szempontjából igencsak szűk metszetét adja az ünnep lényegének.

A legfontosabb üzenet
A karácsony ugyanis nemcsak azért a szeretet ünnepe, mert ilyenkor könnyen egymásra találhatnak a szerelmesek, hanem azért is, mert szembesülnünk kell azzal, hogy egyáltalán nem tudunk igazán jól szeretni senkit a földön. Modern korunk embere elsősorban ugyanis önmagát szereti. A Múlt karácsony című film különleges története viszont éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy csak akkor lehet az ember boldog, ha nem feledkezik meg arról, hogy foglalkozzon a környezetével.

A karácsony legfontosabb üzenetei közé tartozik az is, hogy adni legalább annyira jó, mint kapni. Sőt, ha rászorulónak ad az ember, akkor halad a legjobb úton afelé, hogy boldog lehessen. A film egyik legelgondolkoztatóbb mondata, hogy „nem adom annak a szívem, aki összetöri” (erre utal a Last Christmas című Wham!-sláger szövege is). 

Érdekes módon Emma Thompson forgatókönyve éppen arról szól, hogy a modern embernek végre komolyan kellene vennie, hogy az elköteleződés komoly dolog, egy életre szól. Aki ugyanis családban él, mindig boldogabb és harmonikusabb, mint az, aki egyedül próbálja irányítani élete hajóját, és persze arról se feledkezzünk meg – kultúrkörünk is arra tanít –, hogy a szenteste, Jézus születése, Mária és József védő és óvó gondoskodása a család legfontosabb értékeiről is szól. Szeretet ott van, ahol család és közösség van. Szenteste pedig a valódi, feltétel nélküli, megváltó szeretet születését ünnepeljük.

Borítókép: Múlt karácsony (Fotó: UIP-Duna Film)