Bár az Emily Párizsban – amelyet Andrew Fleming rendezett – abszolút főszereplője a Lily Collins által megformált Emily, az egész sorozat nem érne egy fabatkát sem, ha nem alkotja meg a stáb a húszas éveiben járó leányzó ellenpólusát, Sylvie-t, az ötvenes éveiben járó nőt, akit Philippine Leroy-Beaulieu egészen elképesztő könnyedséggel alakít. Míg Emily karaktere önző és végtelenül karrierista marketinges, aki minden pillanatát felrakja az internetre, hogy aztán ország-világ tudjon róla, addig Sylvie egy stílusos és okos nő, aki sokkal jobban érzi és látja a világ összefüggéseit, mint a fiatal leányzó.
Ebben a sorozatban a dramaturgiai feszültség abból adódik, hogy éppen milyen a két nő közötti kapcsolat. A film hangulatait is kettőjük játéka határozza meg, ami egészen mesterien működik az első és talán még a második évadban is.
Emilynek meg kell tanulnia, hogy rajta kívül, a saját érdekein kívül is létezik a földön még sok szempont, erkölcsről nem is beszélve. Sylvie-nek azt kell megértenie a sorozat cselekménye során, hogy a marketinges szakmában elengedhetetlen az a tudás, amivel a huszonévesek rendelkeznek. Mi, nézők pedig azt látjuk, hogy nem jutnak semmire egymás nélkül.
A tézis, hogy a modern gondolkodásmód képtelen kibontakozni, ha nem a hagyományos értékekből táplálkozik, az antitézis pedig az, hogy a hagyományos gondolkodás népszerűsítéséhez elengedhetetlen némi modern csibészség, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet. Nagyon izgalmas az a probléma, amelyet a sorozat felvet. A szintézisük persze nem megy könnyen, mert meg kell találniuk, hogy egy-egy feladat megoldásához melyik gondolkodásmódból mennyit engednek szabadjára.
Érdekes, hogy a munkában való ellentét a magánéletben nem tükröződik, ugyanis mind a húszas, mind az ötvenes nő ugyanattól a párkapcsolati problémától szenved. A fiatalabb nőnek meg kell tanulnia, hogyan működik egy párkapcsolat, az önzetlenség még nehezen megy a fiatal generációnak. Sylvie-nek pedig vissza kell találnia a férjéhez, meg kell értenie, hogy hiába hajszolja önző módon a boldogságot minden téren, harmóniát csak a mellette kitartó, végtelenül türelmes és önzetlen férje mellett lelhet. Örvendetes, hogy a harmadik évadra helyére kerülnek a dolgok a két nő magánéletét illetően.
Ám az óriási dramaturgiai hiba, hogy a harmadik évadban megszűnik a két karakter egymásnak feszülése, amely a sorozat motorja volt, és elkezdenek más marketinggurukkal harcolni. Innentől kezdve ugyanis lapos és unalmas lesz a sorozat, amit az alkotók is érzenek, ezért telipakolják mindennel, amit polgárpukkasztónak gondolnak, hogy eltakarják a hibákat. Ám hiába minden ügyeskedés.
A legjobban mindez talán a sorozat jelmezein csapódik le. Míg az első két évadban nagyon színes, ám még igazán stílusos ruhákban jelennek meg a szereplők, akik nemcsak a marketing, hanem a divat világába is bejáratosak, addig a harmadik évad ruhakölteményei egyszerűen ízléstelenek. A karakterek jellemrajzához nemhogy hozzátesznek, hanem elvesznek belőle, főleg, hogy állandóan köldökig kivágott a dekoltázs. A harmadik évad háromnegyedére oda jutunk – és persze nemcsak az öltözködésük miatt –, hogy már egyáltalán nem lehet egyetlen szereplővel sem azonosulni. Korunk multikulturális és szexuális forradalma bedózerolja a sorozat első két évadának érdemeit. Egyetlen vigaszunk az ötvenes éveiben járó Sylvie, akit a sorozat végén szimbolikusan az operaház előtt vár a férje, hogy aztán soha többé ne engedje el a kezét, mert nemcsak a párkapcsolatban, de a munkában is együtt kíván működni vele. A hosszú párkapcsolat titka ugyanis ez: együttműködés az élet minden színterén.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Netflix)
