A dolog, hogy úgy mondjam, természetéből adódóan meglehetősen szakmai, s még azok számára is csak kevéssé szórakoztató, akik amúgy kedvelik az irodalmat, jártasak az irodalomtörténetben, szívesen foglalkoznak művelődéstörténettel. Van azonban ennek a nyelvészettörténeti előadásnak, illetve az előadó által felrajzolt összefüggéseknek néhány olyan vetülete, amiről érdemes pár szót elmondani. A 18. században, vélhetően a kereskedelmi kapcsolatok jelentős élénkülése okán, egyre nagyobb figyelem irányult a nyelvre, az emberi nyelv mögött álló szellemi erőkre. Sokan úgy vélték, hogy a nyelviség valami különleges, már-már misztikus összefüggésekre támaszkodik.
Egy 18. századi fordító könyve előszavában így ír: „a’mint a’ németbe találtam, úgy igyekeztem magyarra fordítani, és a’ német szók erejéhez mennél szorossabban közeledni.” A „szó ereje” kifejezés ebben az időben sokszor felbukkan. Csetri Lajos irodalomtörténész, a Szegedi Egyetem iskolateremtő professzora jó ötven évvel ezelőtt megjelent nagy tanulmányában úgy vélte, hogy az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások arról árulkodnak, hogy az akkoriak a nyelvben valamiféle önálló, misztikus tartalmat sejtettek. Persze, hogy mit tartottak negyed évezreddel ezelőtt a nyelvről, nem túl érdekes, de az már igen, hogy a filozófiai gondolkodás fejlődésével miféle vitákba szaladtak bele.
Voltak, akik úgy vélték, a szavak mögött csak fogalmak állnak, s nem kell elképzelnünk semmiféle asztalt, ha általában egy asztalról beszélünk. Mások azonban amellett érveltek, hogy igenis ideákban gondolkozunk, minden szó mögött ott áll egy elképzelt dolog. És ezzel végre elérkeztem oda, ahova igyekeztem. Ez utóbbi feltevés hívei ugyanis meggyőződéssel hirdették: az egyetemes ideákra alapozva létre lehet hozni valamiféle egyetemes nyelvet. És, ha lehet, bizony többen neki is veselkedtek, hogy megalkossák azt.
Megdöbbentő, hogy ebben a lelkes nyelvfarigcsálásban egy magyar tudós is részt vett. Az 1726-ban született Kalmár György kalandos életet élt, számos külföldi utat tett, voltak barátai szerte Európában, Itáliában például támogatták, megjelent egy disszertációja Oxfordban, a század derekán pedig ismeretlen okokból és ismeretlen anyagi forrásból hatalmas utazást tett Egyiptomon és Konstantinápolyon keresztül a Közel-Keleten, majd az elképzelhető legnagyobb oroszországi kitérővel Königsbergen át tért haza. Útja során európai követek, konzulok vendége volt. Egyszóval széles horizonton gondolkodott ez a mi Kalmárunk. Ki is jelentette – pontosabban több lapban megírta –, hogy ki fog dolgozni egy egyetemes nyelvi rendszert, amely nem csupán minden nemzet nyelvén használható lesz, de nagyon előnyére válik majd a művészeteknek és a tudományoknak is. Műnyelvét egyetemesnek és filozófiai jellegűnek állította, mivel – mint írta – minden nyelv metafizikáját magában foglalja, és a lehetséges dolgok felfedezésének és megértésének ígéretével bír. Még azt is állítja – nyilván a nyelv mögött sejtett ideákra gondolva –, hogy ez a nyelv mindig is létezett, és mindig is létezni fog. Úgy tervezte, hogy műve 1755-ben fog megjelenni párhuzamosan Londonban és Debrecenben.
De nem jelent meg.
Viszont ilyen előzmények után érthető, hogy miért gondolta azt például a második József, kalapos királyunk, hogy javára válik a birodalom minden népének, ha csakis németül intézi ügyeit. Nem a német nacionalizmus, hanem korának minden kérdését végsőkig leegyszerűsítő, sematikus gondolkodása vezette őt erre a megoldásra.
Még jó, hogy mások, másféle filozófiai meggondolásokra támaszkodva azt hirdették, hogy a nyelvek megújítására van szükség. Nélkülük ma beszélhetnénk németül vagy próbálhatnánk értelmes egésszé összefűzni Kalmár György különös idiómáit.
Borítókép: könyvtárban (Fotó: Éberling András)
