– Sokan azt állítják, nemcsak a tartalom, de a színpadra állítás is szokatlan. Miben tér el a hagyományoktól Tamási Áron színházi elképzelése?
– Tamási Áron korai színjátékai javaslatot jelentenek egy „másik színházra”, amelyre azonban a létező színház még nem volt kész. Ezt színházi írásaiban többször kifogásolta. Egyik alkalommal a színésznevelés hiányosságairól tesz említést, máskor meg arról ír, hogy saját darabjait neki magának kellene rendeznie, hiszen a létrejövő előadások rendszerint nagyon távol állnak attól, hogy a színművek formavilágával egyenértékű színházi nyelven szólaljanak meg. A színház Tamási egy írása szerint
egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve a valóságot akarja elénk állítani és nem az igazságot.
A megállapítás a magyar színházi hagyomány egyik jelentős problémáját fogalmazza meg, amely a szónak a kép, illetve a beszédnek a látvány feletti elsőbbségét írja elő. Ez alapvetően a realista kontra nem realista színházi vitát állítja előtérbe. Számomra a legsikeresebb vagy legérvényesebb Tamási-előadások olyan alkotók munkáiból születtek, akik nem realista színházként próbálták színpadra állítani a darabjait.
A hatvanas évektől kezdődően megjelentek a romániai színpadokon azok az előadások, amelyek visszanyúltak a színház gyökereihez: a rítusokhoz, az ókori dionüszoszi misztériumokhoz, a középkori moralitásjátékokhoz, a commedia dell artéhoz, illetve akár a modern színház különböző formáihoz: expresszionizmus, groteszk, abszurd stb.
Innen pedig már mondhatni egyenes út vezetett ahhoz a felfogáshoz, hogy az így születő produkciókban a szöveg, a mozgás, a látvány, a zene egyaránt hangsúlyossá válhat.
Tamási 1924-ben egy olyan lehetőséget teremtett a magyar drámairodalom számára – tulajdonképpen egy színházi nyelvújítást, másfajta drámai megközelítést javasol –, amelyet ha akkor befogad a fennálló színházi rend, talán a magyar színházban is megjelenhetett volna egy másik út, hasonlóan a román színházbeli megújuláshoz.
– Mi jellemzi a mostani, Kolozsváron színre vitt Ősvigasztalás hangvételét?
– Az Ősvigasztalás színrevitele egy sajátos hozzáállást feltételez. Hinni kell. Egyrészt hinni kell Tamásiban, abban, hogy amit ő elképzelt, az a dramaturgia életképes, vagyis a darab színre vihető a maga sajátos rendszerében. Másrészt hinni kell a Tamási által felvázolt értékrendben: Isten, közösség, megmaradás.
Ami engem leginkább foglalkoztat ebben a drámában, az maga az istenkeresés.
A darab szereplői folyamatosan vitáznak Istennel. A főszereplő Csorja Ádám így szól: „Hirdetlek Téged mint egy árva táltos, csak adj nekem asszonyt, kinek vére találjon az enyémmel, s adhasson nekem egy fiat, hogy tisztelő néped ki ne vesszen!” Gálfi Bence a tragédiát eredményező gyilkosság elkövetése után szintén Istenhez szól: „Én jó vagyok. Az én lelkem mentes a gonosztól.” Hasonlóan beszél az egyedül maradt Kispál Julához: „Hát én mit vétettem az Istennek!?!... Te adtad, Istenem..., belém a vágyat is Te adtad, Te akartad, hogy éljek.” Tamási szereplőivel együtt szinte görcsösen keresi a megváltást.
Nem véletlenül a darab a „Hiszekeggyel” kezdődik és az „Isten! Isten! Igaz Isten!” felkiáltással ér véget.
– Ugyanakkor, aki megnézi a darabot, nem biztos abban, hogy erdélyi emberekről, keresztény istenkeresésről szól.
– Igyekeztem elkerülni a szokványos székelykedést, és ezt kértem a színészektől és az alkotótársaimtól egyaránt. Az előadás látványvilága (díszlet- és jelmeztervező Bocskai Gyopár) is ezen a gondolatmeneten alapul. A jelmezek a hagyományos székely népviseletből indulnak ki, de túlmutatnak rajta, általánosabbak, a lét ősiségéhez nyúlnak vissza. Díszletben egy szakrális teret próbáltunk megteremteni, amely magába olvasztja a keresztény és az ősi, pogány elemeket. Egy közösségi szertartás helyszíne, amely lehet székely, de lehet bárhol a világon. Az előadás zenei világa is ebbe az irányba mozdul el. Cári Tibor zeneszerző barátom olyan hangzást teremtett, amely a népzenei motívumokból kiindulva átlép valami egészen más dimenzióba. Egyszerre archaikus és modern, szakrális és világi. A mozgás (Bokor Attila koreográfus munkája) hasonszerű megfontolások alapján építkezik.
– Úgy tűnik, erősen azonosul Tamási egyedi színházi elképzeléseivel. Meg kell kérdeznem: ön szerint milyen a jó színház?
– Egyre fontosabbá válik számomra, hogy az általam rendezett előadások magas művészeti színvonalon, de mindenkihez szóljanak. Nem hiszem, hogy csak néhány beavatottnak kell színházat csinálni. Lehet minőségi előadásokat létrehozni, ha úgy tetszik, művészszínházat készíteni közérthetően is. Ha a néző nem érti, nem biztos, hogy vele van a baj, és az sem biztos, hogy ha valamit nem értünk, akkor az már művészet. Szívesen nyúlok bármely műfajhoz. Otthon érzem magam a klasszikus vagy kortárs drámában csakúgy, mint a zenés műfajokban, táncszínházban, vígjátékokban vagy éppen gyerek- és bábszínházi produkciókban.
Mert erősen hiszem, csak kétfajta színház van: jó és rossz. A jó szól valamiről. Tartalmas. A rossz az öncélú, unalmas.
