– Mireille Vautier végtelenül sokrétű alkotó: alkalmazott művészeti tanulmányai után kezdetben könyvillusztrációval foglalkozott, majd 2006-tól autonóm képzőművészeti alkotásokat, térplasztikákat, valamint nyomatokat, monotípiákat, ceruza- és tollrajzokat, videókat készít. A műfaji sokszínűség mellett azonban témaválasztása egyetlen kérdéskörben fogalmazható meg, amely a lét, a létezés metafizikus megragadása – fogalmazott a megnyitón Fekete Valéria esztéta, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Nkft. vizuális művészeti vezetője.
A Műcsarnok#Box mindhárom termében megszemlélhető alkotások a művész szeretett tárgyának, a könyvnek rituális átlényegülései. A vonalból fonál, netán tekeredő fűzfavessző lesz, a könyv lapjaiból műanyag, a nyomdafestékből tinta, tus, máskor tiszta víz, a sorok ritmusa pedig éppen hanggá alakul.
Az anyagminőségek segítenek megrajzolnom az emlékezet és az idő mását. A dolgok súlyáról és rezgéseikről beszélek
– írta a művész a kiállításra készülve.
Mireille Vautier pályája elején illusztrátorként kereste kenyerét, negyven gyerekkönyvet rajzolt, ám mindeközben saját képzőművészeti elképzeléseinek megvalósítása töltötte ki fennmaradó idejét.
Könyvillusztrációiban a szó, a tartalom, vagyis az Ige ölt kétdimenziós formát. Belső látása által életre kelti egy szubsztanciális világ lenyomatát színekben, formákban, belső-külső képekben. Itt a megértő és egyfajta belső szűrőn át külsővé tehető lét a szövegek jelentéséből dekódolt valóság. Láthatóvá teszi a láthatatlant. Alakkal ruházza fel a szót
– szólt erről a korszakról Fekete Valéria. A művésznő számos kiállításon mutatta be papír-, üveg- vagy hímzett alkotásait Franciaországban és az Egyesült Államokban. E műalkotásokról a Zsolnay Örökségkezelő vizuális művészeti vezetője megjegyezte: grafikai munkáival, tollrajzaival a hallható válik láthatóvá, ahogy a toll hegye sercegett a karcos papírfelületen, nyomot hagyva az eszköz, szétválaszthatatlanná vált a forma és a hang.
– A látvány az anyag eredendő struktúrájához kötött. Nem akar más lenni, csak az, ami: a papír, tinta, a vonal, a sercegő tollhegy, gesztus és ritmus. Az önmaga által is belső tájképeknek, anatómiai térképeknek nevezett műveinek biomorfizmusa az élettelen és az élő között teremt kapcsolatot. Vautier folyamatosan kommunikál a különféle anyagokkal, sajátlagosságukhoz rendeli hozzá azt a szubsztanciális energiát, amely a különféle anyagokban eleve meglévő lét-formából megragadja a létezés metamorfózisát. Abból, ami van, azt, ami lehet, vagyis a létezés pillanatnyilag adott állapotából az anyagok lényegi sajátosságait: például szabadon formálható és gyűrhető, vizesen ráncosodik, hullámzik, felvesz bármilyen alakot.
A papír, a pausz, a különféle műanyagokból készült zacskók, hálók, csomagolóanyagok membránhoz hasonló áttetsző és formálható, vagy önmagukban formálódó struktúrái, változásai, a szín és az anyag eleve magában hordozza a metamorfózis jellegét.
A metamorfózis pedig az élettelenből a pszeudo-élő felé vezet: olyan formákhoz, amelyekben benne van az élő szervezetek sajátosságait magába olvasztó rendszer. Ám az alkotó nem Isten, hogy a primer biológiai létezés szintjén az élettelent életre lehelje – fejtette ki Fekete Valéria.
Nejlonra hímzett alkotások fogadnak az első teremben, valamint hímzéssel, varrással vagy kivágással átalakított könyvek. A következő terem grafikai sorozatai különböző tradicionális papírfajtákra készült rajzok és monotípiák. A metamorfózis, amit minden munka valamilyen formában megjelenít, két videóinstallációban összegződik. A három teremben látható alkotásokra úgy is tekinthetünk, mint a művész szeretett tárgyának, a könyvnek rituális átlényegüléseire.
– Mireille Vautier belső térképein valójában az élet ösvényeit feltérképező tájak születnek, az erek az élet fonalai, amelyek át- meg átszövik az élettelen anyagot, metamorfózis ez az élet univerzumába – összegezte a megnyitón Fekete Valéria.
Borítókép: Mireille Vautier munkái élővé teszik az élettelent (Fotó: Teknős Miklós)
