Nálam minden az úgynevezett fekete „bakelit” lemezzel és a kompakt hangkazettával kezdődött. Volt persze szalagos magnóm is, ám akkor még nem írtam lemezkritikákat. Eleget téve a kor kihívásainak, most rászántam magam: életemben először fogalmazok meg olyan recenziót, amelynek az alapja nem fizikai hanghordozó. Eljött hát ez az idő is, tudomásul kell venni. Kicsit még nosztalgiázom azon, amikor anno izgatottan kezembe fogtam az átható, műanyag illatú korongot, kissé türelmetlenül, mégis óvatos mozdulatokkal kicsomagolva az erős nyomdafestékszagot árasztó borítótasakból. Aztán a tűt a hanglemez kezdő barázdájára helyezve megszólal a zene; ám a figyelmem ekkor már a borítóra összpontosít, az ott látható fontos, szükséges információkra, és persze a dizájnra. Amely nemritkán komoly, értékes fotó- vagy grafikai alkotásokat hozott be társművészetként. Aztán jön a B oldal, majd a korong megfordítása, hogy kezdődjék minden elölről, a főszerepben immár a barázdák rejtette muzsikával.
A modern, digitális kiadványok esetében a fentebb leírtakat természetszerűleg nélkülöznünk kell, de muszáj haladni a korral. Az ország egyik legkiválóbb torka, Varga Miklós szerint (is) eljárt az idő a fizikai hanghordozók felett, ma már legtöbben számítógépen vagy okostelefonon hallgatják a muzsikát.
A trekkeket felváltják a fájlok, a fizikai hanghordozót a digitális tárhelyek.
Vegyes érzelmekkel és könnyű sóhajjal indítom hát gépemen a virtuális lejátszót, aztán a fejhallgatóból előtüremkedett kristálytiszta hangok hamar meggyőznek: akár a Led Zeppelin kultikus opusában – a dal ugyanaz maradt. Érthető, hiszen Varga Miklós – aki zeneszerzőként immár csaknem négy évtizede túl van az azóta megaslágerré lett Európán – jegyzi mind a hét dal zenéjét, a szöveget Toldi Tamásra (aki ha éppen nem szöveget ír, énekes és vokalista) bízta. És, mintha itt véget is érne a digitális korszak, a mindvégig kristálytiszta, jó érzékkel kevert hangzás (Szűcs Norbert hangmérnök munkája) mellett hamisítatlan vintage, ám modern hangzású muzsika szólal meg, amúgy Varga módra. Merthogy az ország élvonalbeli énekesének szerencsére a hatodik ikszen túl is sikerült megőriznie egyedi, szép tónusú, a magasabb régiókat is sikerrel ostromló, jellegzetes orgánumát.
Itthon van Amerika.
A cím (amely lemezcím is egyben) nem a néhai Komár Laci imádott Amerikáját, illetve annak legszebb asszonyát idézi, az egészen más világ volt.
Annyiban azonban mégis azonosak, hogy mindkettő a rock and roll jegyében született, a Varga-szerzemény mondanivalója azonban jóval fajsúlyosabb. És a zene is vérbőbb, pörgősebb, rockosabb: kemény ritmusok, a hangképet kitöltő vokál, virtuális fúvósok, ízes gitárszóló, nem utolsó sorban a fülben maradó, slágeres dallam. Mondanivalója, üzenete sem utolsó: az egykori korlátlan lehetőségek hazájának víziója, s vele az áhított, tengerentúli korlátlan szabadság eszményképe mára összeomlott. Hiába a földrész, a városok szépsége, ha „rám szóltak a zsaruk, nem ihatok itt piát”; majd így folytatja: „aztán Budapestre érve tiszta lett a levegő / És az USA már csak egy elfelejtett szerető”. És akkor a feje tetejére állított „szabad világ” egyéb történéseiről még szó sem esett… Létezik azonban egy másik város is, az a bizonyos kincses, azaz Kolozsvár. Amellyel ráadásul „összeköt a közös múlt”. Itt is előjönnek az emlékek, az előadás hevében egyszerre dobbanó szívről, a hálás közönség tapsáról, a szeretetről, amelyet Amerikával ellentétben soha nem fog feledni a szerző-előadó. Mindez megint csak slágeres köntösbe bújtatva, méghozzá a könnyedebb fajtából, kissé musicales hangulatban. És szólnak a dalok még Szélmalomharcról, amelyet Don Quijote módra kell minduntalan megvívni, az Ajtón innenről (meg túlról is), miközben a szerző-előadó nem feledkezik meg az Örök boldogságról sem.
Két gyönyörű lírai szerzemény is helyet kapott a virtuális albumon: a Ne várd! című dal, amely egy szál zongora bevezetőjével, valamint elektronikus szimfonikus hangszereléssel – torokszorító gitárszólóval megerősítve – egészen himnikus magasságokba emel.
