Emlékek a katonaládából

K. Kovács István író, teatrológus-dramaturg és előadóművész harminckét év elteltével felnyitotta volt katonaládája tetejét, s mint palackból a szellem, kiszabadultak onnan a nyomasztó, kínzó és kísértő történetek. Az Emlékek a katonaládából című kötetében arról vall, hogy milyen volt erdélyi magyarként a román hadsereg közkatonájának lenni az 1989-es rendszerváltás előtt, a rendszerváltás ideje alatt és közvetlen utána.

Az Emlékek a katonaládából című kötet 2022-ben látott napvilágot (Fotó: A szerző felvétele)

– Hogy történt ez az eset?
– A városi munkásgárda botokkal felfegyverkezett alakulatának a vezére döngette meg a kaszárnyakaput: – Adjátok ki a magyarokat! – üvöltötték a kerítés túlsó oldaláról. Nekünk pedig, a leszerelés előtt álló, sokat próbált katonáknak, akik végigharcoltuk a forradalmat, és hetekig folytonos életveszélyben éltünk, összeszorult a torkunk, mert éreztük, hogy a kint forrongó tömeg legszívesebben darabokra tépne minket. Az ügyeletes fiatal főhadnagy felcsatolta a szolgálati pisztolyát, törölt egyet a bajuszán és kitárta a kaput.  
– Mit akartok? Miféle magyarokról beszéltek? Hogy képzelitek, hogy vannak itt magyarok? Ez a román hadsereg kaszárnyája! Ha magyarokat akartok látni, eredjetek Marosvásárhelyre! És aki még egyszer döngetni mer, annak letöröm a kezét! – üvöltötte, majd becsapta a kaput. Nekidőlt a hátával, és magához intett minket, a kővé vált magyar kiskatonákat, és halkan így szólt: –  Fiúk, mi együtt harcoltuk végig a forradalmat, és akkor, amikor a fegyverek ropogtak, nem kérdeztük egymástól, hogy ki milyen nemzetiségű. 

Tisztellek benneteket, mert jó katonáim voltatok, de most, a ti érdeketekben, arra kérlek benneteket, hogy a kaszárnyában többet ne beszéljetek magyarul.

Még egy hónapunk volt a leszerelésig, de ez idő alatt nem mertünk magyarul beszélni talán még magunkban sem.

– Mint a legszörnyűbb történetek átélői, csak kopogó és eszköztelen szavakkal mesél. Hogy építette fel a regény dramaturgiáját?
– A dokumentumregényem hármas szerkezetű. Az első rész egyes szám első személyben, múlt időben ábrázolja a szocialista rendszer végvonaglásait egy tizenkilenc éves kiskatona optikájából, akinek személyén át rálátás nyílik az akkori katonaköteles fiatalok mindennapjaira egy kaszárnya falain belül. A második rész az 1989-es, véresen lelkendező forradalom szubjektív élményeken alapuló leírása, mintegy helyszíni tudósítás formájában Targoviste városából. Itt már beszerkesztettem a kordokumentumoknak számító leveleket is, melyek megszakítják a pergő eseményeket. Ezen levelek által a civil polgárok benyomásai is hangot kapnak a forradalmi hangulatról, az akkori lelkesedéssel vegyes félelmekről. A harmadik rész csak leveleket tartalmaz, mintegy tágítva az addigi szűk, személyes nézőpontot, és bizonyítva, hogy sehol sem volt akkor túl rózsás az élet.

– A forradalom kitörése a katonaságban érte. Önöket vezényelték ki megvédeni a hírhedt Securitate épületét. Félelmetes lehetett átélni, ahogy a tomboló tömeg először önök ellen fordul, majd átalakult baráti közeggé azt skandálva, hogy a katonaság az ő pártjukon van. Aztán éppen hogy egyesült a két csoport, távolról belelőttek a tömegbe, kilőve két katonatársukat is. Végignézték a közelben azt is, ahogy a diktátort és feleségét elviszik kivégezni. Hogy lehetett ezeket az emlékeket bezárni a katonaládába?
– Több mint harminc évig íródott bennem ez a regény. Eleinte terápiás célból kezdtem el papírra vetni ezeket az emlékeket, hogy szembenézzek velük és hogy megszelídítsem őket. Mert évtizedeken át nyomasztottak. Ott voltak az álmaimban is. Az  idő múlása  pedig nem szépítette meg őket, mert nem tudtam beszélni róluk. Ott lebegtek örökké. 

Ott volt a kosz, a bűz, az éhezés, a rongyos egyenruha, a lyukas bakancs, a metsző téli hajnalok, valamint a fegyver kegyetlen hidege. Ott voltak a zsíros röhögések, a rosszindulat, és ott volt a gyűlölettől eltorzult arccal a képünkbe üvöltött utálat és megvetés. Ott volt örökké a lőporszag, ott voltak a gránátrobbanások, a süvítő golyók és az utcákon rongyhalmokként fekvő holttestek. 

Mint szentjánosbogarak halvány fénye sejlett fel a szegényes ellenpont: az 1989-es forradalom néhány napig tartó eufóriája, egy-egy váratlan nemes gesztus, egy baráti jobb, egy őszinte mosoly, egy bajtársias vállveregetés. Most, a regény befejeztével remélem, hogy örökre lecsukom a katonaláda tetejét, amelyből harminckét év elteltével még mindig fegyverolaj-, cipőkrém- és fertőtlenítőszag árad. Ezúton is köszönetet mondok azoknak a bajtársaimnak, barátaimnak és ismerőseimnek, akik a beleegyezésüket adták, hogy az akkor tőlük kapott leveleket, mint kordokumentumokat, felhasználhassam a regény megírásához.

Borítókép: Az Emlékek a katonaládából című könyv bemutatója (Fotó: a szerző felvétele)